Két gyermekem van: Lili 2007 nyarán született, Sári pedig 2012-ben. Lili attól fogva, hogy hazahoztuk a kórházból órára szopizott, le volt téve a kiságyba amikor csak lehetett és az éjszakák nagy részét alvással töltötte, a saját szobájában. Örült ennek a gyermekorvos, a védőnő, a nagymama, még a szomszéd néni is. Csak én nem tudtam örülni! A hosszú szopiszünettől folyton begyulladt a mellem, órákon át ültem a konyhában, és fejtem. Nagyon nehezen tudtuk kihúzni az időt két szoptatás között, kínszenvedés volt minden óra. Éjjel pedig, ha végre ágyban lehettem, azon morfondíroztam, hogy ha én magam nem szívesen alszom egyedül, akkor a pár hónapos babámnak vajon miért kell? Szenvedtem, abban a hitben, hogy jót teszek neki. Mert így majd megtanulja, hogy szopizni időre, aludni-ellenni egyedül kell. Annak ellenére, hogy én sem így csinálom! Mert én még így harmincon túl is van, hogy gyakrabban, van, hogy ritkábban eszem; társaságban szeretek lenni nappal, és a párommal együtt szeretek aludni éjjel.
A folytatást
itt olvashatod.