vagy legyen inkább 100!
Annyian reagáltatok erre a korábbi írásra, amit Margot Sunderland Okosan nevelni tudni kell című könyve alapján írtam, hogy jobbnak láttam egy teljesen új bejegyzést készíteni.
(angolul: The Science of Parenting, csak így talán érthetőbbek a tudományos – áltudományos pontok, aki angolul olvassa a könyvet ezt várja, erre számít és Margot Sunderland tudományosan elismert szakember a témában ( itt olvashattok róla bővebben ), Sheila Kitzinger is nemzetközileg elismert szakember (itt olvashattok róla)
A fordítás viszont hagy maga után kivetnivalót: pl amit említettek, hogy a glutamát az nem hormon, nem tudom, hogy ez fordításban csúszott el, a közérthetőség kedvéért vagy az eredetiben is így volt és persze több ilyen példa is akad.
A glutamát egyébként egy neurotranszmitter ami egy ingerületátvivő anyag, ami annyiban különbözik a hormontól – ami szintén egy ingerületátvivő anyag - hogy a hormon nagy távolságot megtehet a tetsben, míg a neurotranszmitter csak a szomszédos neuronok között hat.)
Amit a legtöbben sérelmeztetek, hogy ez a bejegyzés (vagy a könyv?) bűntodatot kelt a családokban, mert azt sugallja, hogy rossz anya az aki megtanítja a gyermekét aludni vagy legalábbis tudományosnak tűnő szavakkal próbálja megfélemlíteni az édesanyákat, akik sírni hagyják rövidebb-hosszabb időre a gyermeküket – ha jól értettem.
Ami a bejegyzés elején részletesen ki is van fejtve: a hosszantartó (nem amikor kimegyek pár percre pisilni vagy zuhanyozni), magárahagyott, vigasztalan, több napon vagy akár héten keresztül tartó sírás az ami negatív hatással van a csecsemők fejlődésben lévő szervezetére (és nem mellesleg még a felnőtt életére is – gondolj csak bele, hogy férjednek kiborulsz, elkezdesz sírni, majd ő erre kimegy a szobából és magadrahagy). Még egyszer had írjam, hogyha a gyermeked a kezedben sír, az nem ugyanaz, mint amikor magárahagyod, rácsukod az ajtót. Ráadásul azzal a céllal, hogy most megtanulja. Ezt valahogy még a babák is érzik. Érzik hogy ez egy vészhelyzet és azért nem tudsz ott lenni vagy pedig szándékos. A válaszkészség hiánya az, ami nem tesz jót. És ha ez nappal többé-kevésbé megvan, biztosítjuk, akkor épp éjszaka, ami érzékenyebb időszak, miért is nem? Egy csecsemő nem tudja, hogy most a szülei a másik szobában vannak és az egész azért történik, mert azt szeretnék ha éjjel nem zavarná őket. Csak azt „hallja”, hogy jelez és nincs válasz. Azt tanulja, hogy nem érdemes megszólítani a világot, hogy Ranschburg Jenő gondolatával élljek.
Ami a mérgező stresszhormonokat illeti, azok valójában pont azért romboló hatásuak, mert az ilyen hosszantartó, vigasztalan sírás esetén az egészségesnél lényegesen hosszabban és nagyobb mennyiségben ontják el a szervezetet és ez befolyással van a stresszválaszrendszer kialakulásában. Felnőtteknél már kimutatták, hogy az elutasítás és magárahagyás ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mint amit a fizikai fájdalom, tehát joggal aggódhatunk ha nem válaszolunk kisbabánk sírására, hiszen az ő idegrendszere még annyira sem fejlett, mint a miénk.
A következő kérdés a tanítás. Tanítanunk kell aludni a gyerekeket– mert nélkülünk nem fog menni? Tanítanunk kell, hogy egyedül megnyugodjanak, megnyugtassák magukat – mert ez amúgy nem történik meg? Ezek a kérdések abból fakadnak, hogy a mi segítségünkkel (szoptatás, ringatás, stb) elaludni nem egészséges, és minél gyorsabban önmagának kell ezt megoldani, hogy a mi közbeavatkozásunk nélkül nem következne be előrelépés, nem lépne gyeremekünk - a maga érési idejében - a következő fejlődési fokra. És persze ezt minél korábban kezdjük annál jobb.
Valójában a pici babáknak az az egészséges, ha gyakran ébrednek. A gyakori éjjeli szopizások tartják fenn a tejtermelést részben és a picibabák vércukorszintjét is egyensúlyban hozzák. Éppen hogy nem egészséges nagyon mélyen bealudni nekik, mert az egyrészt éretlen rendszerük nehezen ébred fel esetleg , másrészt a gyakori szopizások a megfelelő gyarapodását szolgálják. Nagyobb babák ellenőrzésképp is ébrednek hiszen jó hosszú időszakon keresztül se nappal se éjjel nem akarnak távol maradni az édesanyjuktól.
Miért halljuk akkor azt, hogy egy kisbaba egyedül elalszik és végigalussza az éjszakát? Infrakamerás kísérletek bizonyítják, hogy bizony az a baba is ébred akiről szüleik azt hiszik, hogy átalussza az éjszakát, csak épp nem jelez, nem sír hanem ha felébred akkor szopja az ujját és úgy nyugtatja meg magát vagy a cumiját teszi a szájába (ha már képes erre) vagy a kiságyba tett játékmackóhoz bújik vagy a rongyiját veszi a szájába. Ezek a babák sem egyedül alszanak, nekik is kell segítség, csak az éppen nem mi vagyunk.
Tehát az ébredés normális a kérdés csak, hogy mikor érnek meg arra, hogy segítség nélkül vissza tudjanak aludni. Valójában 3-4éves kor az amikor a legtöbb gyerek ugyan még testközelben alszik el, de legtöbbször éjjel már nincs szüksége arra, hogy folyamatosan mellette legyünk. Ilyenkor is előfordul persze, hogy ébrednek és szükségük van megnyugtatásra, de ez már nem napi jellegű.
Felmerült a kérdés, hogy nagyobb 6-12 hónapos babáknál egészségesebb a 10-12 órás egyben történő alvás. Itt egy tévhit, amit a kultúrális közegünk hagyományoz ránk már jóideje, hogy az egyben, 8 órás alvás a kizárólag pihentető. Valójában a legtöbb természethez közelebb élő kultúrákban több részletben alszanak az emberek. Éjszaka 2 vagy több részletben és nappal is alszanak (lásd: szieszta). A gyerekek a fent említett okokból ráadásul még ennél is gyakrabban ébrednek az életük első néhány életévében.
És mi van az arany középúttal? Nem tudom ez esetben mi lenne az. Hogy csak kicsit hagyom sírni? Mondjuk 5 percig? Mivel tudjuk most már, hogy a segítség nélküli elalvás nem tanítás hanem érési folyamat eredménye, ezért bármilyen rövid ideig tartó sírni hagyás csak azzal a céllal folyhat, hogy a jelzésről leszoktassuk a kisbabánkat vagy kisgyerekünket.
És mi van velünk szülőkkel? Hogyan lehet ezt bírni? Hiszen mi nem ehhez vagyunk szokva/szoktatva. A gyerekvállalás sokszor olyan befektetést követel a részünkről ami már irreálisnak hat a mai indiviualizmust istenítő világban. Hiszen semmi nem állhat az utunkba, minden cél szentesíti az eszközt, a szülők csak tegyenek meg mindent, hogy a legkevesebb „szenvedéssel” járjon számukra a gondozás. Csakhogy előbb utóbb érezzük, hogy ha gyermekünk egy-egy ilyen alapvető szükséglete nincs kielégítve, mint a válaszkészség, akkor a miénk az alvásra sem tud kielégülni, hiszen a szomszéd szobából gyakran fülelünk, hátha mégis ébredt és idegeskedünk, hogy vajon jól van-e. Az ösztönök működnek!
És a természet is a mi oldalunkon áll, hiszen ha szoptatunk és gyermekünk a közelünkban alszik akkor kielégítőbbnek találjuk az alvásunkat, mint a külön szobában alvó édesanyák - bizonyítják a kutatások. Ez persze nem azte jelenti, hogy időszakonként nem iszonyúan fárasztó: kérjünk ilyenkor segítséget, pihenjünk nappal és hétvégén, vonjuk be az apukákat amikor lehet.
Az ösztöneinket pedig nem nehéz elnyomni sajnos és rögtön támadásba is lendülhetünk azzal az információval szemben ami emlékeztet arra, hogy a babánk akármilyen pici is és akármennyire védtelen is és nem tudja az érdekeit érvényesíteni, ugyanolyan emberi lény mint a társunk, és ha társunk sírna, ugye nem hagynánk magára 1 percre sem? Nem csuknánk rá az ajtót, hogy majd megtanulod ezt kezelni drágám egyedül. Tiszteljük a kisbabánkat és nagyobb gyerekeinket is épp ennyire!
Szóval, hogy megváltozott-e azóta a véleményem? Igen! Csak megerősödtem a sok kutakodás és információszerzés által, hogy az a normális és természetes és azzal teszünk a gyermekeink egészséges fejlődéséért a legtöbbet, ha hagyjuk hogy megérjenek a maguk ütemében arra, hogy a segítségünk nélkül aludjnak el, hogy a segítségünk nélkül változtassanak helyet (ne hordozva mondjuk), hogy a segítségünk nélkül egyenek, és a többi. Minderre a folyamatra hatással van az ahogyan gondoskodunk róluk, ahogy támogatjuk őket azon az úton ami az övék, egyéni, megismételhetetlen és összehasonlíthatatlan.
Az írást nem akartam referenciákkal tűzdelni. Akit érdekel egy-egy kutatás az írjon és szívesen elküldöm a forrást.