vagy legyen inkább 100!
Annyian reagáltatok erre a korábbi írásra, amit Margot Sunderland Okosan nevelni tudni kell című könyve alapján írtam, hogy jobbnak láttam egy teljesen új bejegyzést készíteni.
(angolul: The Science of Parenting, csak így talán érthetőbbek a tudományos – áltudományos pontok, aki angolul olvassa a könyvet ezt várja, erre számít és Margot Sunderland tudományosan elismert szakember a témában ( itt olvashattok róla bővebben ), Sheila Kitzinger is nemzetközileg elismert szakember (itt olvashattok róla)
A fordítás viszont hagy maga után kivetnivalót: pl amit említettek, hogy a glutamát az nem hormon, nem tudom, hogy ez fordításban csúszott el, a közérthetőség kedvéért vagy az eredetiben is így volt és persze több ilyen példa is akad.
A glutamát egyébként egy neurotranszmitter ami egy ingerületátvivő anyag, ami annyiban különbözik a hormontól – ami szintén egy ingerületátvivő anyag - hogy a hormon nagy távolságot megtehet a tetsben, míg a neurotranszmitter csak a szomszédos neuronok között hat.)
Amit a legtöbben sérelmeztetek, hogy ez a bejegyzés (vagy a könyv?) bűntodatot kelt a családokban, mert azt sugallja, hogy rossz anya az aki megtanítja a gyermekét aludni vagy legalábbis tudományosnak tűnő szavakkal próbálja megfélemlíteni az édesanyákat, akik sírni hagyják rövidebb-hosszabb időre a gyermeküket – ha jól értettem.
Ami a bejegyzés elején részletesen ki is van fejtve: a hosszantartó (nem amikor kimegyek pár percre pisilni vagy zuhanyozni), magárahagyott, vigasztalan, több napon vagy akár héten keresztül tartó sírás az ami negatív hatással van a csecsemők fejlődésben lévő szervezetére (és nem mellesleg még a felnőtt életére is – gondolj csak bele, hogy férjednek kiborulsz, elkezdesz sírni, majd ő erre kimegy a szobából és magadrahagy). Még egyszer had írjam, hogyha a gyermeked a kezedben sír, az nem ugyanaz, mint amikor magárahagyod, rácsukod az ajtót. Ráadásul azzal a céllal, hogy most megtanulja. Ezt valahogy még a babák is érzik. Érzik hogy ez egy vészhelyzet és azért nem tudsz ott lenni vagy pedig szándékos. A válaszkészség hiánya az, ami nem tesz jót. És ha ez nappal többé-kevésbé megvan, biztosítjuk, akkor épp éjszaka, ami érzékenyebb időszak, miért is nem? Egy csecsemő nem tudja, hogy most a szülei a másik szobában vannak és az egész azért történik, mert azt szeretnék ha éjjel nem zavarná őket. Csak azt „hallja”, hogy jelez és nincs válasz. Azt tanulja, hogy nem érdemes megszólítani a világot, hogy Ranschburg Jenő gondolatával élljek.
Ami a mérgező stresszhormonokat illeti, azok valójában pont azért romboló hatásuak, mert az ilyen hosszantartó, vigasztalan sírás esetén az egészségesnél lényegesen hosszabban és nagyobb mennyiségben ontják el a szervezetet és ez befolyással van a stresszválaszrendszer kialakulásában. Felnőtteknél már kimutatták, hogy az elutasítás és magárahagyás ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mint amit a fizikai fájdalom, tehát joggal aggódhatunk ha nem válaszolunk kisbabánk sírására, hiszen az ő idegrendszere még annyira sem fejlett, mint a miénk.
A következő kérdés a tanítás. Tanítanunk kell aludni a gyerekeket– mert nélkülünk nem fog menni? Tanítanunk kell, hogy egyedül megnyugodjanak, megnyugtassák magukat – mert ez amúgy nem történik meg? Ezek a kérdések abból fakadnak, hogy a mi segítségünkkel (szoptatás, ringatás, stb) elaludni nem egészséges, és minél gyorsabban önmagának kell ezt megoldani, hogy a mi közbeavatkozásunk nélkül nem következne be előrelépés, nem lépne gyeremekünk - a maga érési idejében - a következő fejlődési fokra. És persze ezt minél korábban kezdjük annál jobb.
Valójában a pici babáknak az az egészséges, ha gyakran ébrednek. A gyakori éjjeli szopizások tartják fenn a tejtermelést részben és a picibabák vércukorszintjét is egyensúlyban hozzák. Éppen hogy nem egészséges nagyon mélyen bealudni nekik, mert az egyrészt éretlen rendszerük nehezen ébred fel esetleg , másrészt a gyakori szopizások a megfelelő gyarapodását szolgálják. Nagyobb babák ellenőrzésképp is ébrednek hiszen jó hosszú időszakon keresztül se nappal se éjjel nem akarnak távol maradni az édesanyjuktól.
Miért halljuk akkor azt, hogy egy kisbaba egyedül elalszik és végigalussza az éjszakát? Infrakamerás kísérletek bizonyítják, hogy bizony az a baba is ébred akiről szüleik azt hiszik, hogy átalussza az éjszakát, csak épp nem jelez, nem sír hanem ha felébred akkor szopja az ujját és úgy nyugtatja meg magát vagy a cumiját teszi a szájába (ha már képes erre) vagy a kiságyba tett játékmackóhoz bújik vagy a rongyiját veszi a szájába. Ezek a babák sem egyedül alszanak, nekik is kell segítség, csak az éppen nem mi vagyunk.
Tehát az ébredés normális a kérdés csak, hogy mikor érnek meg arra, hogy segítség nélkül vissza tudjanak aludni. Valójában 3-4éves kor az amikor a legtöbb gyerek ugyan még testközelben alszik el, de legtöbbször éjjel már nincs szüksége arra, hogy folyamatosan mellette legyünk. Ilyenkor is előfordul persze, hogy ébrednek és szükségük van megnyugtatásra, de ez már nem napi jellegű.
Felmerült a kérdés, hogy nagyobb 6-12 hónapos babáknál egészségesebb a 10-12 órás egyben történő alvás. Itt egy tévhit, amit a kultúrális közegünk hagyományoz ránk már jóideje, hogy az egyben, 8 órás alvás a kizárólag pihentető. Valójában a legtöbb természethez közelebb élő kultúrákban több részletben alszanak az emberek. Éjszaka 2 vagy több részletben és nappal is alszanak (lásd: szieszta). A gyerekek a fent említett okokból ráadásul még ennél is gyakrabban ébrednek az életük első néhány életévében.
És mi van az arany középúttal? Nem tudom ez esetben mi lenne az. Hogy csak kicsit hagyom sírni? Mondjuk 5 percig? Mivel tudjuk most már, hogy a segítség nélküli elalvás nem tanítás hanem érési folyamat eredménye, ezért bármilyen rövid ideig tartó sírni hagyás csak azzal a céllal folyhat, hogy a jelzésről leszoktassuk a kisbabánkat vagy kisgyerekünket.
És mi van velünk szülőkkel? Hogyan lehet ezt bírni? Hiszen mi nem ehhez vagyunk szokva/szoktatva. A gyerekvállalás sokszor olyan befektetést követel a részünkről ami már irreálisnak hat a mai indiviualizmust istenítő világban. Hiszen semmi nem állhat az utunkba, minden cél szentesíti az eszközt, a szülők csak tegyenek meg mindent, hogy a legkevesebb „szenvedéssel” járjon számukra a gondozás. Csakhogy előbb utóbb érezzük, hogy ha gyermekünk egy-egy ilyen alapvető szükséglete nincs kielégítve, mint a válaszkészség, akkor a miénk az alvásra sem tud kielégülni, hiszen a szomszéd szobából gyakran fülelünk, hátha mégis ébredt és idegeskedünk, hogy vajon jól van-e. Az ösztönök működnek!
És a természet is a mi oldalunkon áll, hiszen ha szoptatunk és gyermekünk a közelünkban alszik akkor kielégítőbbnek találjuk az alvásunkat, mint a külön szobában alvó édesanyák - bizonyítják a kutatások. Ez persze nem azte jelenti, hogy időszakonként nem iszonyúan fárasztó: kérjünk ilyenkor segítséget, pihenjünk nappal és hétvégén, vonjuk be az apukákat amikor lehet.
Az ösztöneinket pedig nem nehéz elnyomni sajnos és rögtön támadásba is lendülhetünk azzal az információval szemben ami emlékeztet arra, hogy a babánk akármilyen pici is és akármennyire védtelen is és nem tudja az érdekeit érvényesíteni, ugyanolyan emberi lény mint a társunk, és ha társunk sírna, ugye nem hagynánk magára 1 percre sem? Nem csuknánk rá az ajtót, hogy majd megtanulod ezt kezelni drágám egyedül. Tiszteljük a kisbabánkat és nagyobb gyerekeinket is épp ennyire!
Szóval, hogy megváltozott-e azóta a véleményem? Igen! Csak megerősödtem a sok kutakodás és információszerzés által, hogy az a normális és természetes és azzal teszünk a gyermekeink egészséges fejlődéséért a legtöbbet, ha hagyjuk hogy megérjenek a maguk ütemében arra, hogy a segítségünk nélkül aludjnak el, hogy a segítségünk nélkül változtassanak helyet (ne hordozva mondjuk), hogy a segítségünk nélkül egyenek, és a többi. Minderre a folyamatra hatással van az ahogyan gondoskodunk róluk, ahogy támogatjuk őket azon az úton ami az övék, egyéni, megismételhetetlen és összehasonlíthatatlan.
Az írást nem akartam referenciákkal tűzdelni. Akit érdekel egy-egy kutatás az írjon és szívesen elküldöm a forrást.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: válaszkészség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: válaszkészség. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. szeptember 10., szombat
2011. május 7., szombat
Hajnali bekéredzkedések ellen
Különleges szokások: így altatnak az anyukák a világ körül
olvashatjuk a 168 óra oldalán, idézve a Mindennapi pszichológia 2010. 1. számában megjelent cikket.
„Anyuuu, szomjas vagyok!” – hangzik lefekvés után a gyerekszobából, és Anyu bevisz egy pohár vizet, hogy tíz perc múlva megérkezzen a menetrend szerinti „Anyuuu, pisilni kell!”, majd a „Túl meleg van!”, a „Nem vagyok álmos!” és a többi. Az éjszakai ébredések, rémálmok, hajnali bekéredzkedések a szülői ágyba pedig még csak ez után kezdődnek.
Az ilyen helyzetek elkerülésére a nyugati szülőknek azt tanácsolják, hogy a megfelelő alvási szokásokat már csecsemőkorban alakítsák ki, a babát mindennap közel azonos időben, egy kiszámítható rutin végén tegyék be a saját ágyába, hogy ott egyedül aludjon el. Ha azonban a különböző népeket meglessük álmukban, rájöhetünk, hogy amit mi egy kisbaba számára „megfelelőnek” tartunk, valójában egy kisebbség furcsa ideálja.
Őseinknek nem volt más választása, mint együtt aludni utódaikkal, hiszen a vadászó-gyűjtögető nomádok nem tehették le a kicsiket biztonságos gyerekszobákba. Az anyatejből – speciális összetételénél fogva –gyakran kell enni, így az anyja mellett alvó, éjjel is szopó csecsemő az, aki az évmilliók biológiai örökségét megtestesíti. Bár az elrendezés sokféle lehet (közös fekvőhelyen, az anyától karnyújtásnyira, az apa és/vagy a testvérek jelenlétében stb.), a kultúrák többségében a csecsemők ma is az anyjukkal alszanak, és ebben a szoptatás szerepe is meghatározó maradt. Így van ez még olyan iparilag fejlett országokban is, mint Svédország vagy Japán.
A cikk folytatását itt olvashatjátok, a teljes cikk pedig a MiPszi 2010. 1. számában volt olvasható.
olvashatjuk a 168 óra oldalán, idézve a Mindennapi pszichológia 2010. 1. számában megjelent cikket.
„Anyuuu, szomjas vagyok!” – hangzik lefekvés után a gyerekszobából, és Anyu bevisz egy pohár vizet, hogy tíz perc múlva megérkezzen a menetrend szerinti „Anyuuu, pisilni kell!”, majd a „Túl meleg van!”, a „Nem vagyok álmos!” és a többi. Az éjszakai ébredések, rémálmok, hajnali bekéredzkedések a szülői ágyba pedig még csak ez után kezdődnek.
Az ilyen helyzetek elkerülésére a nyugati szülőknek azt tanácsolják, hogy a megfelelő alvási szokásokat már csecsemőkorban alakítsák ki, a babát mindennap közel azonos időben, egy kiszámítható rutin végén tegyék be a saját ágyába, hogy ott egyedül aludjon el. Ha azonban a különböző népeket meglessük álmukban, rájöhetünk, hogy amit mi egy kisbaba számára „megfelelőnek” tartunk, valójában egy kisebbség furcsa ideálja.
Őseinknek nem volt más választása, mint együtt aludni utódaikkal, hiszen a vadászó-gyűjtögető nomádok nem tehették le a kicsiket biztonságos gyerekszobákba. Az anyatejből – speciális összetételénél fogva –gyakran kell enni, így az anyja mellett alvó, éjjel is szopó csecsemő az, aki az évmilliók biológiai örökségét megtestesíti. Bár az elrendezés sokféle lehet (közös fekvőhelyen, az anyától karnyújtásnyira, az apa és/vagy a testvérek jelenlétében stb.), a kultúrák többségében a csecsemők ma is az anyjukkal alszanak, és ebben a szoptatás szerepe is meghatározó maradt. Így van ez még olyan iparilag fejlett országokban is, mint Svédország vagy Japán.
A cikk folytatását itt olvashatjátok, a teljes cikk pedig a MiPszi 2010. 1. számában volt olvasható.
2011. február 19., szombat
Miért nem sírnak az afrikai babák?
Kenyában és Elefántcsontparton nőttem fel. Tizenöt éves korom óta élek az Egyesült Királyságban. Azt azonban mindig is tudtam, hogy gyermekeimet (ha majd egyszer lesznek) otthon, Kenyában szeretném felnevelni. És igen, feltételeztem, hogy lesznek gyermekeim. Modern afrikai nőként, két egyetemi diplomával, negyedik generációs dolgozó nőként – viszont, ami a gyermekeket illeti, abban továbbra is tipikus afrikai nő maradtam.
Az írónő afrikai nagymamájának szelid bölcsessége:
1. Ajánld fel a melled minden egyes pillanatban, hogy a baba nyugtalan – akkor is, ha éppen most etetted meg őt.
2. Aludjatok együtt. Sokszor még azelőtt kínálhatod neki a melled, mielőtt teljesen felébredne. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy gyorsabban visszaaludj, és sokkal kipihentebb leszel.
3. Mindig legyen veled az ágyadnál egy palack meleg víz, hogy inni tudjál és folyhasson a tej.
4. A szoptatást elsődleges feladatodként értelmezd, (legfőképp a fejlődési ugrások idején). Engedd meg a körülötted lévőknek, hogy megtegyenek érted mindent, amit csak tudnak. Nagyon kevés olyan dolog van, ami nem várhat.
5. A saját babádat olvasd, ne könyveket. A szoptatás nem lineáris – megy fel és le, valamikor pedig körbe. A saját gyermeked igényeinek Te vagy a legnagyobb szakértője.
A cikk többi részt itt olvashatod.
Az írónő afrikai nagymamájának szelid bölcsessége:
1. Ajánld fel a melled minden egyes pillanatban, hogy a baba nyugtalan – akkor is, ha éppen most etetted meg őt.
2. Aludjatok együtt. Sokszor még azelőtt kínálhatod neki a melled, mielőtt teljesen felébredne. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy gyorsabban visszaaludj, és sokkal kipihentebb leszel.
3. Mindig legyen veled az ágyadnál egy palack meleg víz, hogy inni tudjál és folyhasson a tej.
4. A szoptatást elsődleges feladatodként értelmezd, (legfőképp a fejlődési ugrások idején). Engedd meg a körülötted lévőknek, hogy megtegyenek érted mindent, amit csak tudnak. Nagyon kevés olyan dolog van, ami nem várhat.
5. A saját babádat olvasd, ne könyveket. A szoptatás nem lineáris – megy fel és le, valamikor pedig körbe. A saját gyermeked igényeinek Te vagy a legnagyobb szakértője.
A cikk többi részt itt olvashatod.
2010. november 16., kedd
2010. március 26., péntek
Jót tesz a gyereknek, ha sírni hagyjuk
Azt írja a Poronty (itt), hogy vége a lelkiismeret-furdalásnak, mert ausztrál kutatók 6 éves munkával kiderítették, hogy nem árt a babának, ha sírni hagyjuk. Sőt kifejezetten hasznos és biztonságos, megoldja az alvásproblémákat, FIGYELEM! 4hónapon belül, az esetek 30%-ban. Na most azt hiszem, hogy erre nem is kell reagálni. És ahhoz sem lehet sokminden hozzáfűzni, hogy kisiskolás korig figyelték a gyerekeket, ráadásul leginkább a szülőkkel való kapcsolatot vizsgálták és mint tudjuk a sírni hagyás nem azért nem tesz jót, mert rossz lesz a szülőkkel való kapcsalata egy gyereknek, hanem azért, mert nem alakul ki a megfelelő stresszválasz rendszer az agyában és nem tapasztalhatja meg azt a biztonságot, ami elengedhetetlen egy kiegyensúlyozott felnőtt léthez. És szeretném látni ezeket a gyerekeket 30 évesen, amint jó párkapcsolatban és kiteljesedve élik az életüket.
A cikkben hangsúlyozzák azt is, hogy hat hónapos korig a legtöbb csecsemőnek szüksége van az éjszakai táplálkozásra, így nem ajánlott éjszaka sírni hagyni egy félévesnél kisebb gyereket. Aha, tehát azt olvasták, hogy a bölcsőhalál kockázatok között szerepel a sírni hagyás.
Na nem mérgelődök tovább, csak remélem, hogy aki olvassa a Poronyot, az ide is eltalál egyszer.
A cikkben hangsúlyozzák azt is, hogy hat hónapos korig a legtöbb csecsemőnek szüksége van az éjszakai táplálkozásra, így nem ajánlott éjszaka sírni hagyni egy félévesnél kisebb gyereket. Aha, tehát azt olvasták, hogy a bölcsőhalál kockázatok között szerepel a sírni hagyás.
Na nem mérgelődök tovább, csak remélem, hogy aki olvassa a Poronyot, az ide is eltalál egyszer.
2010. március 7., vasárnap
Szokás vagy szükséglet
Tine Thevenin a 80-as években talán elsőként írt könyvet a családi ágyról szülők számára, összegyűjtve a 60-70-es évek szakirodalmát az együttalvásról, szoptatásról, biológiai szükségletekről elgondolkodtató kérdések sorát vetette fel, amely még ma is nagyon elemünkbe vág, nekünk szülőknek. Íme néhány gondolat a könyvből:
Az emberi élet törvénye, hogy ahhoz, hogy kiteljesedjünk, meg kell tanulnunk használni a tárgyakat és szeretni az embereket ... és nem szeretni a tárgyakat és használni az embereket. (Maria Montessori)
Nem az a természet természete, hogy biológiai szükségleteket teremtsen a túlélés érdekében?. – teszi fel a kérdést Salk. Ezért jobb lenne, ha nem elnyomni, hanem kielégíteni akarnánk a természetes szükségleteket. Bizonyos emberi dolgok nem lehet, hogy egyfajta meglátáson vagy nézeten alapuljanak, hanem biológiailag meghatározottak. Egy gyermek azon szükséglete, hogy családtagjával aludjon, nem egy a sok meggyőződés közül, hanem egy érzelmi szükséglet megnyilvánulása.
Amit egy egészséges személyiség akar az egyben a szükséglete is. Amikor ezek a szükségletek nincsenek kielégítve, akkor az akarata majd túl megy minden határon, hogy azokat kielégítse.
Úgy születünk, hogy szükségünk van sok mindenre: levegőre, élelemre, alvásra és menedékre. Szükségünk van intellektális és fizikai ingerekre. Arra, hogy szeressenek és megérintsenek. Ha ezeket a szükségleteket nem elégítik ki, az fáj . És egy érzelmi seb esetében, lehet, hogy az ember a hátralévő életét azza tölti, hogy enyhítí ezt a korai fájdalmat.
Gesell azt mondja, hogy a megjósolható fejlődési szinteken megy át egy gyermek bizonyos időközönként. Így ami elsőre szokásnak tűnik, az lehet, hogy csak a szükséglet kielégülése.
Hymes a 6 éves kor alatti gyermek című művében azt írja le, hogy egy szokást könnyen meg lehet törni. Ha viszont nehezen megy, akkor vigyázzunk, mert nem egy rossz szokással, hanem egy emberi szükséglettel állunk szemben.
Ha test jelezi, hogy éhes és mi egy rossz szokásként kezelnénk akkor attól még nem tűnne el. Attól, hogy figyelmen kívül hagyjuk a fáradtságot, még szüksége van a szervezetünknek napi 8 óra alvásra életünk végéig.
De ha kilyukad a zsebünk, mert mindig ugyanoda tesszük a kulcsunkat. akkor át fogjuk rakni a másik zsebünkbe.
Az a gyermek aki éjjel a szüleit keresi, egy alapvető igényét fejezi ki. És ezt az igényt mindaddig ki kell elégíteni, míg el nem múlik.
Az a gyermek, aki együtt lehet éjjel is a szüleivel, szép lassan máshol is fog tudni aludni később, úgy, hogy általában másik családtag közelségét keresi majd. Ha ez a gyermek egyedül akar majd aludni, akkor érdemes lesz odafigyelni, hogy a biztonságot nem egy élettelen tárgyba keresi-e, szülei vagy testévrei testközelsége helyett. Ha egy gyermek a szüleivel akar aludni, az azt jelenti, hogy szüksége van rá. Ha átmegy éjjel a szülei ágyába, de megnyugszik akkor is ha testvéreivel alhat együtt, akkor szokása volt csupán, hogy szüleihez átmegy.
Valamilyen furcsa okból kifolyólag azt gondoljuk, hogy ha kielégítjük egy gyermek igényeit akkor megtörhetetlen rossz szokássá válik, de ennek pont az ellenkezője igaz.
Amikor gyermekeink „jó” szokást vesznek fel akkor az egy olyan, ami nekünk szülőknek jó és félünk, hogy nem fog sokáig tartani. De amikor „rossz” szokást vesz fel, ami nem felel meg nekünk, akkor félünk, hogy örökké fog tartani. Annyi ember fél, hogy a gyermeke sosem fog felnőni. Azt mondják, hogy adjunk nekik szilárd ételt kanállal 3 hetesen, mert különben nem fognak szilárd ételt enni és kanalat sem fognak tudni használni. Nekünk kell megtanítani a szobatisztaságra őket, mert sosem hagyják el különben a pelenkát. Azt mondják, hogy már egy hónaposan fegyelmeznünk kell őket, mert különben nem hallgatnak ránk később. Azt is mondják, hogy saját szobájukba kell aludniuk, mert különben mindig velünk akarnak majd aludni. Sokan gondolják, hogy a gyereket el kell választani az édesanyának. És mégis ha hagyják, hogy a gyermek válassza el magát akkor az természetesen, nyugodtan, egészségben történik. Akkor amikor már nincs szüksége a gyermeknek erre a fajta testi kontaktusra az édesanyjával, maga fogja elválasztani magát. Ugyanígy, ha hagyják a gyermek magától elhagyja a családi ágyat.
Bíznunk kellenne gyermekünkben, hogy egy egészséges családi környezetben meg fognak érni mindenre. Ha minden egyes szükséglet ki van elégítve amikor jelentkezik, akkor tovább lépnek és érettebbek lesznek. (Velünk is így történt. Reméljük a legjobbakat.)
Az egyik állomásról lépnek a másikra. Bizzunk hát a gyermekünkben, hogy egy biztonságos környezetben, fokról fokra fejlődik majd.
Emlékszem hogyan hordoztam az első gyermekemet egész nap. Aztán elkezdett mászni és nem kellett olyan gyakran hordoznom már. Emlékszem, hogy napi 15x szoptattam. Most, hogy elválsztódott, eszik iszik, amit mi. Azelőtt mindehova magammal vittem ahová csak mentem. És ha nem tudtam magammal vinni, otthon maradtam. És neki ez nagyon tetszett. De amikor 3 éves lett, megint függetlenedett egy kicsit és nem bánta ha néha-néha más fektette le és olvasott neki mesét.
Az a gyermek akinek az igényei ki vannak elégítve, független és magabiztos később. De a függetlenséget nem lehet ráeröltetni senkire. Idő kell hozzá és saját ütemben való érés. Minél biztosabban tudja, hogy szüleihez bármikor visszatérhez, annál függetlenbbé válik. Ha megoldandó problémaként kezeljük, hogy éjjel szüksége van ránk, azzal csak nagyobb problémát csinálunk.
A mi nyugati társadalmunk annyira bonyolult. Még a házaink is túl bonyolultak ahhoz, hogy gyermekeink szabadon mászkálhassanak. Teljesen elképesztő, hogy hányszor kell határt szabnunk a hétköznapi életben. Minden veszélyes, ha megszámoljuk hányszor kell azt mondanunk, hogy „Ne” vagy figyelmeztetnünk, hogy veszélyes, elképedünk.
És akkor még az érzelmi szükségelteire is nemet mondjunk?
A családi ágy nem kiváltság és nem szabadna korlátozni, amiatt, hogy attól félünk rossz szokássá válik. Egy alapvető emberi szükséglet elégül ki így.
Részletek: Tine Thevenin: A családi ágy 1987. http://www.naturalchild.org/tine_thevenin/need_vs_habit.html#1267913727
Az emberi élet törvénye, hogy ahhoz, hogy kiteljesedjünk, meg kell tanulnunk használni a tárgyakat és szeretni az embereket ... és nem szeretni a tárgyakat és használni az embereket. (Maria Montessori)
Nem az a természet természete, hogy biológiai szükségleteket teremtsen a túlélés érdekében?. – teszi fel a kérdést Salk. Ezért jobb lenne, ha nem elnyomni, hanem kielégíteni akarnánk a természetes szükségleteket. Bizonyos emberi dolgok nem lehet, hogy egyfajta meglátáson vagy nézeten alapuljanak, hanem biológiailag meghatározottak. Egy gyermek azon szükséglete, hogy családtagjával aludjon, nem egy a sok meggyőződés közül, hanem egy érzelmi szükséglet megnyilvánulása.
Amit egy egészséges személyiség akar az egyben a szükséglete is. Amikor ezek a szükségletek nincsenek kielégítve, akkor az akarata majd túl megy minden határon, hogy azokat kielégítse.
Úgy születünk, hogy szükségünk van sok mindenre: levegőre, élelemre, alvásra és menedékre. Szükségünk van intellektális és fizikai ingerekre. Arra, hogy szeressenek és megérintsenek. Ha ezeket a szükségleteket nem elégítik ki, az fáj . És egy érzelmi seb esetében, lehet, hogy az ember a hátralévő életét azza tölti, hogy enyhítí ezt a korai fájdalmat.
Gesell azt mondja, hogy a megjósolható fejlődési szinteken megy át egy gyermek bizonyos időközönként. Így ami elsőre szokásnak tűnik, az lehet, hogy csak a szükséglet kielégülése.
Hymes a 6 éves kor alatti gyermek című művében azt írja le, hogy egy szokást könnyen meg lehet törni. Ha viszont nehezen megy, akkor vigyázzunk, mert nem egy rossz szokással, hanem egy emberi szükséglettel állunk szemben.
Ha test jelezi, hogy éhes és mi egy rossz szokásként kezelnénk akkor attól még nem tűnne el. Attól, hogy figyelmen kívül hagyjuk a fáradtságot, még szüksége van a szervezetünknek napi 8 óra alvásra életünk végéig.
De ha kilyukad a zsebünk, mert mindig ugyanoda tesszük a kulcsunkat. akkor át fogjuk rakni a másik zsebünkbe.
Az a gyermek aki éjjel a szüleit keresi, egy alapvető igényét fejezi ki. És ezt az igényt mindaddig ki kell elégíteni, míg el nem múlik.
Az a gyermek, aki együtt lehet éjjel is a szüleivel, szép lassan máshol is fog tudni aludni később, úgy, hogy általában másik családtag közelségét keresi majd. Ha ez a gyermek egyedül akar majd aludni, akkor érdemes lesz odafigyelni, hogy a biztonságot nem egy élettelen tárgyba keresi-e, szülei vagy testévrei testközelsége helyett. Ha egy gyermek a szüleivel akar aludni, az azt jelenti, hogy szüksége van rá. Ha átmegy éjjel a szülei ágyába, de megnyugszik akkor is ha testvéreivel alhat együtt, akkor szokása volt csupán, hogy szüleihez átmegy.
Valamilyen furcsa okból kifolyólag azt gondoljuk, hogy ha kielégítjük egy gyermek igényeit akkor megtörhetetlen rossz szokássá válik, de ennek pont az ellenkezője igaz.
Amikor gyermekeink „jó” szokást vesznek fel akkor az egy olyan, ami nekünk szülőknek jó és félünk, hogy nem fog sokáig tartani. De amikor „rossz” szokást vesz fel, ami nem felel meg nekünk, akkor félünk, hogy örökké fog tartani. Annyi ember fél, hogy a gyermeke sosem fog felnőni. Azt mondják, hogy adjunk nekik szilárd ételt kanállal 3 hetesen, mert különben nem fognak szilárd ételt enni és kanalat sem fognak tudni használni. Nekünk kell megtanítani a szobatisztaságra őket, mert sosem hagyják el különben a pelenkát. Azt mondják, hogy már egy hónaposan fegyelmeznünk kell őket, mert különben nem hallgatnak ránk később. Azt is mondják, hogy saját szobájukba kell aludniuk, mert különben mindig velünk akarnak majd aludni. Sokan gondolják, hogy a gyereket el kell választani az édesanyának. És mégis ha hagyják, hogy a gyermek válassza el magát akkor az természetesen, nyugodtan, egészségben történik. Akkor amikor már nincs szüksége a gyermeknek erre a fajta testi kontaktusra az édesanyjával, maga fogja elválasztani magát. Ugyanígy, ha hagyják a gyermek magától elhagyja a családi ágyat.
Bíznunk kellenne gyermekünkben, hogy egy egészséges családi környezetben meg fognak érni mindenre. Ha minden egyes szükséglet ki van elégítve amikor jelentkezik, akkor tovább lépnek és érettebbek lesznek. (Velünk is így történt. Reméljük a legjobbakat.)
Az egyik állomásról lépnek a másikra. Bizzunk hát a gyermekünkben, hogy egy biztonságos környezetben, fokról fokra fejlődik majd.
Emlékszem hogyan hordoztam az első gyermekemet egész nap. Aztán elkezdett mászni és nem kellett olyan gyakran hordoznom már. Emlékszem, hogy napi 15x szoptattam. Most, hogy elválsztódott, eszik iszik, amit mi. Azelőtt mindehova magammal vittem ahová csak mentem. És ha nem tudtam magammal vinni, otthon maradtam. És neki ez nagyon tetszett. De amikor 3 éves lett, megint függetlenedett egy kicsit és nem bánta ha néha-néha más fektette le és olvasott neki mesét.
Az a gyermek akinek az igényei ki vannak elégítve, független és magabiztos később. De a függetlenséget nem lehet ráeröltetni senkire. Idő kell hozzá és saját ütemben való érés. Minél biztosabban tudja, hogy szüleihez bármikor visszatérhez, annál függetlenbbé válik. Ha megoldandó problémaként kezeljük, hogy éjjel szüksége van ránk, azzal csak nagyobb problémát csinálunk.
A mi nyugati társadalmunk annyira bonyolult. Még a házaink is túl bonyolultak ahhoz, hogy gyermekeink szabadon mászkálhassanak. Teljesen elképesztő, hogy hányszor kell határt szabnunk a hétköznapi életben. Minden veszélyes, ha megszámoljuk hányszor kell azt mondanunk, hogy „Ne” vagy figyelmeztetnünk, hogy veszélyes, elképedünk.
És akkor még az érzelmi szükségelteire is nemet mondjunk?
A családi ágy nem kiváltság és nem szabadna korlátozni, amiatt, hogy attól félünk rossz szokássá válik. Egy alapvető emberi szükséglet elégül ki így.
Részletek: Tine Thevenin: A családi ágy 1987. http://www.naturalchild.org/tine_thevenin/need_vs_habit.html#1267913727
2010. január 8., péntek
Ki akar egyedül aludni?
A családi ágyban térünk nyugovóra
Elismert orvos biztosítja a szülőket, hogy a gyakori ébredés normális.
És biztonságos együttaludni gyermekeddel.
Kisbabák és az alvás.
Néha úgy tűnhet mintha a kettő kizárná egymást, és az alvástéma csak rosszabodik amikor az újdonsult kismamát folyton arról kérdezik: Jó baba? Átalussza már az éjszakát?
Nem rosszindulatból jön, de ezek a kérdések gyakran arra engednek következtetni, hogy valami nincs esetleg rendben vele, sőt velünk szülőkkel is valami baj lehet, és nem normális, hogy nem hajlandó átaludni az éjszakát gyermekünk,. Esetleg azon aggódunk, hogy hosszú távú esetleg örökre beidegződött rossz szokást hagyunk kibontakozni azzal, hogy nem akadályozzuk meg a gyakori ébredéseket, amit csak fokoz a csontokig hatoló fáradtság érzése reggelente. Aggódunk, hogy mi magunk sem aludhatjuk át soha többé az éjszakát.
Ezen aggodalmak tükrében, és a széleskörű nyomás hatására, mely szerint eleget kell tennünk a csecsemő alvás társadalmi normáinak, aligha vallanánk be az igazi éjszakai szokásainkat miszerint gyakran áthozzuk a gyerekünket az ágyunkba, mert ez az egytlen módja annak, hogy pihenhessünk. És újra csak aggódunk, hogy a gyermekünk jóllétét – akár az életet kockáztatjuk. Azon morfondírozunk, hogy a kisbabák mikor változtak meg ennyire vagy ősanyáink és más anyák más kultúrákban hasonló dilemmákkal néznek e szembe.
És néha amikor sötét és csönd van, melengetően hat ránk anyák és gyermekiek képe, akik alszanak és ébrednek a világ minden táján, egy világméretű éjszakai gondoskodás részeként, estétől reggelig.
Végülis nem is olyan rosszak az éjszakák.
Kisbabák alvása.
Az egyik probléma, amivel ma az újdonsült anyának meg kell küzdenie az a meggyőződés, hogy a csecsemő alvása gyorsan ugyanolyanná válik mint a felnőtté. Ettől lesz az éjszaka átalvása egy fontos cél. Ez az elgondolás, ami egy félreértésen alapszik, nemcsak további táptalaja a rossz információknak, de küzdelmes perceket is okoz édesanyáknak, csecsemőknek és családoknak egyaránt.
Az édesanyák ugyanis gyorsan rájönnek, hogy a babáik nem követik a felnőtt mintát más viselkedésterületeken, mint pl evés, motoroskészségek, nappalialvás, tehát logikus, hogy az éjszakai alvásmintáik is egyediek és fejlődnek. Mindez a babák idegrendszerének és agyának éretlenségéből fakad: a csecsemő agya csak egy negyede a majdani felnőtt méretének, más állatoknál csupán fele ez az arány. Ez a tény teszi a fajok közt az embergyereket a legkevésbé életképessé és szülői gondoskodástól legjobban függővé.
Szeparáció és szorongás.
Pszichológiai értelemben az anyaközelsége éjjel-nappal biztonságot nyújt, ez az amit minden főemlősbébi elvár. Ehhez hasonlóan amikor a csecsemő egyedülmarad, értsd nincs fizikai kontaktusban a mamájával vagy gondozójával, a kisbaba idegrendszere vészjelzőként fog működni és a gyermek be van programozva, hogy sírással tiltakozzon, ami az evolúció évmilliói alatt alakult ki. Ez magyarázza, hogy miért sírnak a kisbabák, amikor megpróbáljuk lerakni őket, akár éjjel, akár nappal és megmagyarázza azt a folytonos szükségletüket is, hogy biztonságot adó fizikai közelségben legyenek gondozójukkal.
Nagyon is lehetséges, hogy jelentős és visszafordíthatatlan hatása van a kisbabákra annak, ha el kell válniuk anyjuktól, különösen az első hetekben, és ha a szeparáció tartós és a kisbaba súlyos stressz jeleit mutatja, minthogy más fajoknál is így van ez. A súlyos stressz azt jelenti amikor egy magányos sírásrohamot elcsendesedés követ és fizikai és érzelmi magábazuhanás. Ez az ellenállás, majd lemondás egy válaszreakció, amely kifejezetten magas kortizol stresszhormon szinttel jár. Egy ilyen magas kortizolszint végleges elváltozást hagyhat fontos agyi területeken, mint pl az amygdala és a hippcampus, ami a memóriafejlődéssel van összefüggésbe és különösen érzékeny a stresszre.
Ezek a kutatási eredmények nagyon óvatossá kellenne, hogy tegyenek minket olyan módszerek használatánál mint pl „hagyni, hogy kisírja magát” mely arra hivatott, hogy megtanítsa a kisbabákat hosszabban aludni. Ezek a módszerek egész biztosan beindítják az ellenállás-lemondás válaszreakciót és magas kortizolszintet okoznak- még bennünk is, akik hosszú percekig hallgatjuk az üvöltő gyerekünket.
Modern alvási elrendezések.
Habár az egyedül alvás lett a norma és megkövetelt sok nyugati kultúrában, valójában ez egy nagyon is mai és társadalmi jelenség.
Nyugati társadalmakban általános gyakorlat volt az együttalvás. Anya és szoptatott kisbabája egy ágyban áludt 2éves korig kb 150évvel ezelőttig. Az idösebb gyerekek a testvéreikkel vagy távolabbi családtagokkal aludtak vagy a felsőbb társadalmi osztályoknál szolgával vagy szolgálólánnyal. A 20században azonban a nagyon gazdag családok elkezdtek háló lakórészeket építeni a házakba, hogy minden gyerek külön alhasson. Az a tévhit járta, hogy a bölcsőágyi halált anyák okozzák, akik ráfekszenek és megfullasztják gyermekeiket. Ez a tévhit további anyákat tántorított el az együttalvástól. A jelenlegi bölcsőhalállal és együttalvással kapcslatos ajánlások tovább rontották a helyzetet.
Ez a váltás az egyedül alvás irányában nem egy globális jelenség-világszerte sok anya alszik a gyermekével. Egy 1971-es antropológiai felmérés szerint melyben 186 kultúra vett részt, minden egyes kultúrában a kisbaba karnyújtásnyira aludt egy embertől és a kultúrák 2/3ában anya és gyermeke egy ágyban aludt. Nemrégiben készült tanulmányok azt mutatják, hogy az együttalvás széleskörben elterjedt; például egy 2000-ben, Amerikában készült felmérés alapján a szülők 47.3% állítja, hogy együttaludt kisbabájával időnként, 13%-uk egy ágyban aludt szüleivel. Ne felejtsük el, hogy az együttalvást, különösen az egy ágyban alvást, nem sokan vallják be, hiszen egyes szülők, akik időnként ágyukba hozzák gyermekeiket nem tekintik magukat együttalvóknak. Egy brit tanulmány szerint mely részletesen kitért az együttalvásra, a brit szülők 70% osztotta meg ágyát gyermekével az első 3 hónapban.
A biztonságos együttalvás.
A fejlett országokban, a bölcsőhalál az első számú gyermekhalálozási ok 1hónpos és 1 éves kor között és a bölcsőhalál gyakorisága 2 és 4 hónap között tetőzik. Az elmúlt évtizedekben, a kutatók számos tényezőt kivizsgáltak, amely növelheti vagy csökkentheti a bölcsőhalál kockázatát és ezek között megtalálható az együttalvás is. Áttörés jelent, hogy felsimerték a hason altatást, mint rizikófaktort, és a világméretű „altass háton” kampány drasztikusan csökkentette a bölcsőhalál eseteket. Különösen azokban a nyugati társadalmakban, ahol a bölcsőhalál adatok magasak. Nemrégiben készült tanulmányok, melyeket lentebb részletesen tárgyalunk, vizsgálták az összefüggést a bölcsőhalál és az egy ágyban alvás között, és habár az eredmények ellentmodásosak, fény derült bizonyos dolgokra.
Számos, nagykiterjedésű és eset-kizárásos tanulmány vizsgálta a kapcsolatot az együttalvás és a bölcsőhalál között, kizárva pl azokat az eseteket ahol más, már ismert faktorok befolyásolták a bölcsőhalál előfordulását. Egy nagyon részletes brit tanulmány, Peter Blair és kollégái által, azt találta, hogy amint kizárták az anyai alkoholfogyasztást, dohányzást és a paplan és takarók hasznlatát, valamint a nagyfokú fáradtságot és azt a helyzetet amikor túl sok ember volt egy háztartásban, az együttalvás nem találták veszélyesnek. Ezek a faktorok különösen fontosak 14hétnél fiatalabb gyermekek esetében. Egy másik újzélandi tanulmányban, csak akkor volt rizikófaktor az együttalvás, ha az anya dohányzott, és/vagy a terhesség alatt is. Egy Chicago városi tanulmány nem talált rizikót abban, ha egy nemdohnyzó szülő egy ágyban aludt gyermekével. Más kutatók is arra a következtetéásre jutottak a bölcsőhalál tekintetében, hogy az egy ágyban alvás más rizikó faktorokkal együtt jelentkezik, mint pl tínédzser anyák, szegénység, afroamerikai, altatási pozició (nem háton), veszélyt jelentő párnák, takarók, más együtt alvó nagyobb gyerekek, vagy heverőn és más nem biztonságod alkalmatosságon. Azok az esettanulmányok, amelyek az együttalvást veszélyesnek találták, nem vették figyelmbe ezekt a tényezőket, különösen a takarók és párnákat nem.
Az egy ágyban alvás és más együttalvási elrendezések egyre népszerűbbek, ezért még fontosabb, hogy a szülők tudják hogyan tehetik biztosnásogossá. Az Unicef és más orvosi szervezetk is azonusultak ezzel a szemlélettel.
Hogyan aludjunk a fáradt gyermekekkel.
Akármilyen biztonságos és evolúciós szepmontból előnyös az egy ágyban alvás, nem szentírás, és nem minden babának és szülönek felel meg. Sok család, más kultúrákban is, különböző együttalvási formációt válszt, amelyek nekik megfelelnek. Például, ha a szülőknek szükségük van több térre, mint amit az egy ágyabn alvás megenged, akkor a bölcsőt, rácsoságyat is lehet a hálószobába rakni vagy a gyermek ágyát a szülők ágya mellé tolni. A fentemlített tanulmányok ismeretében én mindig azt tanácsolom a szülőknek, hogy legalábbis a párhetes csecsmőjüket vigyék saját hálószobájukba. James J. McKenna és Thomas McDade azt állítja, hogy a biztosnágos együttalvás azt biztosítja, hogy legalább két érzékkel figyelhetjük a kisbabát: láthatjuk és hallhatjuk is őket, ha együttalszunk velük.
A csecsemők és a kisgyerekek általában hamarabb merülnek álomba, ha nem egyedül vannak és biztosnágban érzik magukat. A szoptatott kisbabák csak úgy mint édesanyjuk, kiélvezhetik a nyugtató hormonok áradását a testükben, mint pl. bétaendorfin és oxitocin, amely együtt a legjobb természetes altató. Sok édesanya, magam is, kisbabáját és totyogó korú kisgyermekét is szívesen álomba szoptatja, különösen nappali alváskor.
Hogyan aludjuk, mi szülők.
A gyermekeink alvása körüli felhajtás talán nem is arról szól, hogy képesek e átaludni az éjszakát, hanem a ami vélt háborítatlan alvászsükségletünkről. A kutatások és más kultúrák szájhagyománya azt mutatja, hogy nem mindenütt ez az elvárás, és nem tartják alvásproblémának világszerte az újdonsült anyukák, ha gyermekük sűrűn ébred éjjelente. Ha saját alvásszükségletünkre koncentrálunk nagyon egyszerű megoldásokhoz jutunk. Nappal egy kis alvást ajánlok minden ujdonsült anyukának. Legalább egy óra vízsznitesen, amíg a kisbabád alszik, amit az idősebb gyerek alvásával össze lehet egyeztetni; már 15perc is ajándék. Ez egy jobb befektetés a családi béke érdekében, mint a takarítás vagy más munka amíg a kisbaba alszik. Fontos, hogy tudjuk, hogy ez az időszak elmúlik, ahogy a kisbabák érnek és egyre idősebbek lesznek.
A házimunkát sem árt megosztani a házastárssal vagy más felnőttel. Az édesapák kítűnöek erre a feladatra. Az elsőszámú szabály volt számomra amikor kisgyermekeim voltak, hogy ágyban kell lenni napi 12órát mondjuk este 8tól reggel 8ig.
Ez persze nehezebb amikor az anya főállásban dolgozik, de az együttalvás ilyenkor biztosítja a nappal elmulasztott testkontaktust is. Fordított gondoskodás - ahogy egy kanadai 4 gyermekes édesanya nevezte.
Éjjel nappal gondoskodni nagyon nagy munka egy édesanyának, amelyhez sok segítségre és támogatásra van szüksége. Ahogy az ausztrál képregényrajzoló mondja: meg kell tanulni lazítani és pihenni, érezni a fárdtságot és megfelelő helyet találni neki az életünkben, meglesz a jutalma. Tehát megéri semmittenni és pihenni!
(Mothering magazin 2009. január-februári szám, The Solace of the Family Bed, írta: Dr. Sarah J. Buckley)
Elismert orvos biztosítja a szülőket, hogy a gyakori ébredés normális.
És biztonságos együttaludni gyermekeddel.
Kisbabák és az alvás.
Néha úgy tűnhet mintha a kettő kizárná egymást, és az alvástéma csak rosszabodik amikor az újdonsult kismamát folyton arról kérdezik: Jó baba? Átalussza már az éjszakát?
Nem rosszindulatból jön, de ezek a kérdések gyakran arra engednek következtetni, hogy valami nincs esetleg rendben vele, sőt velünk szülőkkel is valami baj lehet, és nem normális, hogy nem hajlandó átaludni az éjszakát gyermekünk,. Esetleg azon aggódunk, hogy hosszú távú esetleg örökre beidegződött rossz szokást hagyunk kibontakozni azzal, hogy nem akadályozzuk meg a gyakori ébredéseket, amit csak fokoz a csontokig hatoló fáradtság érzése reggelente. Aggódunk, hogy mi magunk sem aludhatjuk át soha többé az éjszakát.
Ezen aggodalmak tükrében, és a széleskörű nyomás hatására, mely szerint eleget kell tennünk a csecsemő alvás társadalmi normáinak, aligha vallanánk be az igazi éjszakai szokásainkat miszerint gyakran áthozzuk a gyerekünket az ágyunkba, mert ez az egytlen módja annak, hogy pihenhessünk. És újra csak aggódunk, hogy a gyermekünk jóllétét – akár az életet kockáztatjuk. Azon morfondírozunk, hogy a kisbabák mikor változtak meg ennyire vagy ősanyáink és más anyák más kultúrákban hasonló dilemmákkal néznek e szembe.
És néha amikor sötét és csönd van, melengetően hat ránk anyák és gyermekiek képe, akik alszanak és ébrednek a világ minden táján, egy világméretű éjszakai gondoskodás részeként, estétől reggelig.
Végülis nem is olyan rosszak az éjszakák.
Kisbabák alvása.
Az egyik probléma, amivel ma az újdonsült anyának meg kell küzdenie az a meggyőződés, hogy a csecsemő alvása gyorsan ugyanolyanná válik mint a felnőtté. Ettől lesz az éjszaka átalvása egy fontos cél. Ez az elgondolás, ami egy félreértésen alapszik, nemcsak további táptalaja a rossz információknak, de küzdelmes perceket is okoz édesanyáknak, csecsemőknek és családoknak egyaránt.
Az édesanyák ugyanis gyorsan rájönnek, hogy a babáik nem követik a felnőtt mintát más viselkedésterületeken, mint pl evés, motoroskészségek, nappalialvás, tehát logikus, hogy az éjszakai alvásmintáik is egyediek és fejlődnek. Mindez a babák idegrendszerének és agyának éretlenségéből fakad: a csecsemő agya csak egy negyede a majdani felnőtt méretének, más állatoknál csupán fele ez az arány. Ez a tény teszi a fajok közt az embergyereket a legkevésbé életképessé és szülői gondoskodástól legjobban függővé.
Szeparáció és szorongás.
Pszichológiai értelemben az anyaközelsége éjjel-nappal biztonságot nyújt, ez az amit minden főemlősbébi elvár. Ehhez hasonlóan amikor a csecsemő egyedülmarad, értsd nincs fizikai kontaktusban a mamájával vagy gondozójával, a kisbaba idegrendszere vészjelzőként fog működni és a gyermek be van programozva, hogy sírással tiltakozzon, ami az evolúció évmilliói alatt alakult ki. Ez magyarázza, hogy miért sírnak a kisbabák, amikor megpróbáljuk lerakni őket, akár éjjel, akár nappal és megmagyarázza azt a folytonos szükségletüket is, hogy biztonságot adó fizikai közelségben legyenek gondozójukkal.
Nagyon is lehetséges, hogy jelentős és visszafordíthatatlan hatása van a kisbabákra annak, ha el kell válniuk anyjuktól, különösen az első hetekben, és ha a szeparáció tartós és a kisbaba súlyos stressz jeleit mutatja, minthogy más fajoknál is így van ez. A súlyos stressz azt jelenti amikor egy magányos sírásrohamot elcsendesedés követ és fizikai és érzelmi magábazuhanás. Ez az ellenállás, majd lemondás egy válaszreakció, amely kifejezetten magas kortizol stresszhormon szinttel jár. Egy ilyen magas kortizolszint végleges elváltozást hagyhat fontos agyi területeken, mint pl az amygdala és a hippcampus, ami a memóriafejlődéssel van összefüggésbe és különösen érzékeny a stresszre.
Ezek a kutatási eredmények nagyon óvatossá kellenne, hogy tegyenek minket olyan módszerek használatánál mint pl „hagyni, hogy kisírja magát” mely arra hivatott, hogy megtanítsa a kisbabákat hosszabban aludni. Ezek a módszerek egész biztosan beindítják az ellenállás-lemondás válaszreakciót és magas kortizolszintet okoznak- még bennünk is, akik hosszú percekig hallgatjuk az üvöltő gyerekünket.
Modern alvási elrendezések.
Habár az egyedül alvás lett a norma és megkövetelt sok nyugati kultúrában, valójában ez egy nagyon is mai és társadalmi jelenség.
Nyugati társadalmakban általános gyakorlat volt az együttalvás. Anya és szoptatott kisbabája egy ágyban áludt 2éves korig kb 150évvel ezelőttig. Az idösebb gyerekek a testvéreikkel vagy távolabbi családtagokkal aludtak vagy a felsőbb társadalmi osztályoknál szolgával vagy szolgálólánnyal. A 20században azonban a nagyon gazdag családok elkezdtek háló lakórészeket építeni a házakba, hogy minden gyerek külön alhasson. Az a tévhit járta, hogy a bölcsőágyi halált anyák okozzák, akik ráfekszenek és megfullasztják gyermekeiket. Ez a tévhit további anyákat tántorított el az együttalvástól. A jelenlegi bölcsőhalállal és együttalvással kapcslatos ajánlások tovább rontották a helyzetet.
Ez a váltás az egyedül alvás irányában nem egy globális jelenség-világszerte sok anya alszik a gyermekével. Egy 1971-es antropológiai felmérés szerint melyben 186 kultúra vett részt, minden egyes kultúrában a kisbaba karnyújtásnyira aludt egy embertől és a kultúrák 2/3ában anya és gyermeke egy ágyban aludt. Nemrégiben készült tanulmányok azt mutatják, hogy az együttalvás széleskörben elterjedt; például egy 2000-ben, Amerikában készült felmérés alapján a szülők 47.3% állítja, hogy együttaludt kisbabájával időnként, 13%-uk egy ágyban aludt szüleivel. Ne felejtsük el, hogy az együttalvást, különösen az egy ágyban alvást, nem sokan vallják be, hiszen egyes szülők, akik időnként ágyukba hozzák gyermekeiket nem tekintik magukat együttalvóknak. Egy brit tanulmány szerint mely részletesen kitért az együttalvásra, a brit szülők 70% osztotta meg ágyát gyermekével az első 3 hónapban.
A biztonságos együttalvás.
A fejlett országokban, a bölcsőhalál az első számú gyermekhalálozási ok 1hónpos és 1 éves kor között és a bölcsőhalál gyakorisága 2 és 4 hónap között tetőzik. Az elmúlt évtizedekben, a kutatók számos tényezőt kivizsgáltak, amely növelheti vagy csökkentheti a bölcsőhalál kockázatát és ezek között megtalálható az együttalvás is. Áttörés jelent, hogy felsimerték a hason altatást, mint rizikófaktort, és a világméretű „altass háton” kampány drasztikusan csökkentette a bölcsőhalál eseteket. Különösen azokban a nyugati társadalmakban, ahol a bölcsőhalál adatok magasak. Nemrégiben készült tanulmányok, melyeket lentebb részletesen tárgyalunk, vizsgálták az összefüggést a bölcsőhalál és az egy ágyban alvás között, és habár az eredmények ellentmodásosak, fény derült bizonyos dolgokra.
Számos, nagykiterjedésű és eset-kizárásos tanulmány vizsgálta a kapcsolatot az együttalvás és a bölcsőhalál között, kizárva pl azokat az eseteket ahol más, már ismert faktorok befolyásolták a bölcsőhalál előfordulását. Egy nagyon részletes brit tanulmány, Peter Blair és kollégái által, azt találta, hogy amint kizárták az anyai alkoholfogyasztást, dohányzást és a paplan és takarók hasznlatát, valamint a nagyfokú fáradtságot és azt a helyzetet amikor túl sok ember volt egy háztartásban, az együttalvás nem találták veszélyesnek. Ezek a faktorok különösen fontosak 14hétnél fiatalabb gyermekek esetében. Egy másik újzélandi tanulmányban, csak akkor volt rizikófaktor az együttalvás, ha az anya dohányzott, és/vagy a terhesség alatt is. Egy Chicago városi tanulmány nem talált rizikót abban, ha egy nemdohnyzó szülő egy ágyban aludt gyermekével. Más kutatók is arra a következtetéásre jutottak a bölcsőhalál tekintetében, hogy az egy ágyban alvás más rizikó faktorokkal együtt jelentkezik, mint pl tínédzser anyák, szegénység, afroamerikai, altatási pozició (nem háton), veszélyt jelentő párnák, takarók, más együtt alvó nagyobb gyerekek, vagy heverőn és más nem biztonságod alkalmatosságon. Azok az esettanulmányok, amelyek az együttalvást veszélyesnek találták, nem vették figyelmbe ezekt a tényezőket, különösen a takarók és párnákat nem.
Az egy ágyban alvás és más együttalvási elrendezések egyre népszerűbbek, ezért még fontosabb, hogy a szülők tudják hogyan tehetik biztosnásogossá. Az Unicef és más orvosi szervezetk is azonusultak ezzel a szemlélettel.
Hogyan aludjunk a fáradt gyermekekkel.
Akármilyen biztonságos és evolúciós szepmontból előnyös az egy ágyban alvás, nem szentírás, és nem minden babának és szülönek felel meg. Sok család, más kultúrákban is, különböző együttalvási formációt válszt, amelyek nekik megfelelnek. Például, ha a szülőknek szükségük van több térre, mint amit az egy ágyabn alvás megenged, akkor a bölcsőt, rácsoságyat is lehet a hálószobába rakni vagy a gyermek ágyát a szülők ágya mellé tolni. A fentemlített tanulmányok ismeretében én mindig azt tanácsolom a szülőknek, hogy legalábbis a párhetes csecsmőjüket vigyék saját hálószobájukba. James J. McKenna és Thomas McDade azt állítja, hogy a biztosnágos együttalvás azt biztosítja, hogy legalább két érzékkel figyelhetjük a kisbabát: láthatjuk és hallhatjuk is őket, ha együttalszunk velük.
A csecsemők és a kisgyerekek általában hamarabb merülnek álomba, ha nem egyedül vannak és biztosnágban érzik magukat. A szoptatott kisbabák csak úgy mint édesanyjuk, kiélvezhetik a nyugtató hormonok áradását a testükben, mint pl. bétaendorfin és oxitocin, amely együtt a legjobb természetes altató. Sok édesanya, magam is, kisbabáját és totyogó korú kisgyermekét is szívesen álomba szoptatja, különösen nappali alváskor.
Hogyan aludjuk, mi szülők.
A gyermekeink alvása körüli felhajtás talán nem is arról szól, hogy képesek e átaludni az éjszakát, hanem a ami vélt háborítatlan alvászsükségletünkről. A kutatások és más kultúrák szájhagyománya azt mutatja, hogy nem mindenütt ez az elvárás, és nem tartják alvásproblémának világszerte az újdonsült anyukák, ha gyermekük sűrűn ébred éjjelente. Ha saját alvásszükségletünkre koncentrálunk nagyon egyszerű megoldásokhoz jutunk. Nappal egy kis alvást ajánlok minden ujdonsült anyukának. Legalább egy óra vízsznitesen, amíg a kisbabád alszik, amit az idősebb gyerek alvásával össze lehet egyeztetni; már 15perc is ajándék. Ez egy jobb befektetés a családi béke érdekében, mint a takarítás vagy más munka amíg a kisbaba alszik. Fontos, hogy tudjuk, hogy ez az időszak elmúlik, ahogy a kisbabák érnek és egyre idősebbek lesznek.
A házimunkát sem árt megosztani a házastárssal vagy más felnőttel. Az édesapák kítűnöek erre a feladatra. Az elsőszámú szabály volt számomra amikor kisgyermekeim voltak, hogy ágyban kell lenni napi 12órát mondjuk este 8tól reggel 8ig.
Ez persze nehezebb amikor az anya főállásban dolgozik, de az együttalvás ilyenkor biztosítja a nappal elmulasztott testkontaktust is. Fordított gondoskodás - ahogy egy kanadai 4 gyermekes édesanya nevezte.
Éjjel nappal gondoskodni nagyon nagy munka egy édesanyának, amelyhez sok segítségre és támogatásra van szüksége. Ahogy az ausztrál képregényrajzoló mondja: meg kell tanulni lazítani és pihenni, érezni a fárdtságot és megfelelő helyet találni neki az életünkben, meglesz a jutalma. Tehát megéri semmittenni és pihenni!
(Mothering magazin 2009. január-februári szám, The Solace of the Family Bed, írta: Dr. Sarah J. Buckley)
2009. december 19., szombat
Hogyan hat gyermekünkre a gondoskodás? II.rész
A kutatók eddig a pontig azt tudták tisztázni, hogy a gyermeknek válszkészség kell. Ennek pedig sem túl soknak, sem túl kevésnek kell lennie, hanem éppen megfelelő mennyiségűnek. Nem kell tehát a gyermeknek minden igényére szorongva ugrani, de az sem jó ha túl sokáig figyelmen kívül hagyjuk azokat, hanem az a fajat válaszkészség kell, amivel egy magabiztos szülő rendelkezik általában. A sok nagyszerű kísérlet és ellenőrzés végeredménye egy egészen egyszerű dolog: alkalmazkodni kell a szülőnek. Mégpedig a saját adott gyermek egyedül rá jellemző igényeihez és annak megfelelően reagálni. Egy félénk gyermeknek másfajta gondozásra van szüksége, mint egy kifeléfordulónak. Egy fáradt csecsemőnek is másra van szüksége mint egy unottnak. Minden gyermek rá szabott válaszokat igényel, nem pedig konfekciót, bármilyne jó indulatú is legyen az. Minden egyes helyzet sajátos megközelítést igényel. Ez nem meglepő hiszen saját felnőtt létünkben is mindig az adott helyzethez alkalmazkodó válaszra van szükségünk. Ha minket valami elszomorít akkor hiába kedvesek az emberek, az valójában ugyanúgy az érzéseink elfojtására kényszerít bennünket. Sokkal jobb ha azt érezzük, hogy mások reagálnak az érzéseinkre, megértik azokat és segítenek kifejezni, megoldást találni. Ez az érzelmi szabályozás lényege: valaki reagál az adott pillanat eseményeire és veled együtt dolgozza fel az érzéseidet. Gyakran sajnos a szülő szabályozási nehézségei tehetik lehetetlenné számára hogy gyermekére hangolódjon és szabályozza őt. Ha a csecsemő nem kapja meg a szabályozáshoz szükséges válaszokat akkor saját maga próbálja magát szabályozni. Ez azonban olyan szabályozási mintázatok kialakulásához vezetnek melyek védekezőek. Akár úgy, hogy igyekeznek saját erejükre támaszkodni, akár úgy, hogy érzelmileg követelődzőké válnak vagy éppen a kettő között ingadoznak. Érezelmeik nélkülözik a levezetésükhöz szükséges csatornákat: vagy elárasztják őket vagy működésne kívül szorulnak. Mi magunk sajnos ritkán vagyunk tudatában az elkerülő manővereknek. A korán kialakult stratégiák, hogy az igényeinkre valakitől választ kapjunk vagy hogy megvédjük magunkat másoktól, tartóssá válnak. E defenzivitás ellenététe a nyitottság. Az egészséges érzelmi élet akadályok nélkül folyik. Érzések jönnek mennek. Amikor felbukkannak észrevesszük öket reagálunk és feldolgozzuk. Nem ragadnak be. A jó szabályozással rendelkezők képesek érzéseiket másokkal egyeztetni, képesek hangulataiknak és igényeiknek hangot adni és érvényt szerezni. Miközben saját érzéseimet képes vagyok szabadon megélni, a másokra adott érzelmi válaszaimat is kezelni tudom.
Ez az elképzelés igen messze áll a freudiánus gondolkodástól ahol mindeki maga képes kontrollálni ösztönös késztetéseit és szembeszáll egyedül a természet hatalmával. Nem feltételezi, hogy az indivídum a másokkal való interkaciók nyomán jön létre és hogy mindekit a saját korai szabályozásával kapcsolatos meghatározó élmények formáltak, amelyket felnőttkorban a másokkal kialakított érzelmi kapcsolatai továbbra is fenntartanak. A düh amiért szülők nem segítettetek bizonyos érzésekkel való megbírkózásban, elfojtódnak, mert nem volt biztonságos érezni őket, mert erősen függ a szülők létfenntartó és szabályozó segítségétől még a gyermek. Ezek alvó állapotban, feldolgozatlanul, a stressz pillanataiban törnek fel. Az a tudat, hogy beállhat a kommunikációban bármilyen zavar és az mégis megjavítható, a kapcsolatba vetett bizalom és annak a tudása, hogy a szabályozás mindig helyreállítható csecsemőkorunkból jön. A stresszválasz és a korai agyfejlődés területén végzett újabb kutatások kibővítették e jelenségre vonatkozó ismereteinket és megerősítették a kötődéselmélet tudományos hitelességét.
A csecsemő folyamatos igényeinek biológiai alapjai vannak, nem tud várni, mert nincs fogalma az időről. Azonban csecsemők a legfurcsább kürölmények között is tudnak fejlődni ha elegendő figyelmet kapnak. A probléma ott keződik ha nem kapnak figyelmet vagy a figyelem ellenséges és kritikus. Az ilyen negatív tapasztalatok hatása felnőtt korukig elkíséri őket és különböző pszichés betegségek forrásai lehetnek.
A korai tapasztalat meg tudja változtatni az agy biokémiai szerkezetét. Az apa és anya viselkedésmintái beleégnek a gyermek idegpályáiba.Ezeket az ismétlődő tapasztalatokat a gyermek megtanulja és az érzelmek által érintett idegpályák szempontjából ezek határozzák majd meg, hogy későbbi közeli kapcsolataik során milyen várakozással fordulnak majd mások felé. Ha bízunk benne, hogy a számunkra fontos másik válaszolni fog, amikor szükségem lesz rá és ismerjük hogyan nyugtassuk meg magunkat akkor vissza tudjuk nyerni egyensúlyunkat. Ha nem akkor szorongunk és vagy túlzó követelésekkel fordulunk mások felé vagy elfojtjuk és nem beszélünk érzéseinkről.
Az egyszerűbben élő társadalmakban a csecsemők és a gyermekek mindig jelen vannak. Tág tér nyílik arra, hogy a gyermeket karba vegyék, megnyugtassák, tanítsák és megtanulják, hogyan kell gondozni őket. Pszichológiai felkészülés zajlik társas tanulás és megfigyelés révén. A nyugati társadalmakban azonban az egyének oylannyira elszakadnak egymástól és a munka is olyannyira elszakad a háztartástól, hogy ilyen felkészülésre nem nyílik lehetőség.
Gyermeknevelési kultúránk azt az üzenetet hordozza, hogy a munka fontosabb, mint a kapcsolatok. A kapcsolat egyfajta bánásmód, melyet bepréselünk a „minőségi idő” gettójába. A szoros kapcsolatok szabályozási funkciója így elveszik.
A szülői gondozás minőségét a szabályozás minősége jellemzi: az odafigyelés és megértés képessége, az ahogyan fizikai, érzelmi vagy mentális kapcsolat révén képes a viselkedést formálni és a jó érzést helyreállítani, az érintés, a mosoly, az érzések és a gondolatok szavakba öntésén keresztül. A gyermekek lehetnek jólalkottak és rendben elérhetnek minden fejlődési fázist, akár ragyogó intellektusuk is lehet, amennyiben másfajta ingerekben részük van, de ettől még érzelmi értelelmben nagyon alulfejlettek maradhatnak.
A gondoskodás fent említett tudományos fontossága egyértelművé teszi, hogy nem választhatjuk szét a nappalokat és az éjszakát a válaszkészség szempontjából. Nem tehetjük meg nyugodt szívvel azt, hogy éjjel nem válaszolunk a csecsemő sírására és nem tanulhat ilyenkor semmi jót egy magárahagyott gyermek. Nem véletlen, hogy az alvás módja, helye, ideje központi kérdés minden kisgyermekes családban és talán nincs is olyan család ahol valamilyen ponton ez ne problémaként jelentkezne. Tudnunk kell, hogy a legtöbb, nem nyugati társadalomban, az éjszakai ébredést nem kezelik problémaként a társadalom tagjai. Nálunk ellenben megrögzötten összekapcsolódott a „jó” kisbaba fogalma és ezáltal a „jó” szülőjé is az éjszaka átalvásával. Ezért sem mellékes tudnunk, hogy milyen jelentőséggel bír az éjszakai gondoskodás kisgyermekünk érzelmi életének fejlődése szempontjából. Az igény szerint szoptató édesanyák ugyanúgy mint a cumisüvegből táplált kisbabák szülei gyakran tapasztalják, hogy a fizikai közelség éjszaka mennyire megkönnyíti számukra a gondoskodást és válaszkészséget. Az együttalvás a reakció gyorsaságát, is növeli, ami életbevágó az idegpályák optimális fejlődése szempontjából, hiszen rögtön tud válaszolni kisbabája igényeire az, aki karnyújtásnyira alszik tőle. A sok plussz idő amit eltölt a szülő így gyermekével, segít ráhangolódni, jobban megismerni és kiegyensúlyozottabbá tenni a közöttük kialakuló kapcsolatot. Nem lehet véletlen, hogy a szüleikkel gyermekkorukban együttalvó felnőttek elégedettebbek az élettel, jobban megállják a helyüket, mint azok akiknek nem volt részük ilyesfajta gondoskodásban. Még egy ok tehát, hogy fontolóra vegyük és kipróbáljuk az együttalvás bármely formáját, hogy tudjuk a szülői minta életreszóló szabályozási stratégiává alakul és nem kétség, hogy gyermekeinknek nem lesz kérdés hogyan gondoskodjanak majd kisbabájukról, éjszaka is.
(készült Sue Gerhardt: A szükséges szeretet című könyvéből )
Ez az elképzelés igen messze áll a freudiánus gondolkodástól ahol mindeki maga képes kontrollálni ösztönös késztetéseit és szembeszáll egyedül a természet hatalmával. Nem feltételezi, hogy az indivídum a másokkal való interkaciók nyomán jön létre és hogy mindekit a saját korai szabályozásával kapcsolatos meghatározó élmények formáltak, amelyket felnőttkorban a másokkal kialakított érzelmi kapcsolatai továbbra is fenntartanak. A düh amiért szülők nem segítettetek bizonyos érzésekkel való megbírkózásban, elfojtódnak, mert nem volt biztonságos érezni őket, mert erősen függ a szülők létfenntartó és szabályozó segítségétől még a gyermek. Ezek alvó állapotban, feldolgozatlanul, a stressz pillanataiban törnek fel. Az a tudat, hogy beállhat a kommunikációban bármilyen zavar és az mégis megjavítható, a kapcsolatba vetett bizalom és annak a tudása, hogy a szabályozás mindig helyreállítható csecsemőkorunkból jön. A stresszválasz és a korai agyfejlődés területén végzett újabb kutatások kibővítették e jelenségre vonatkozó ismereteinket és megerősítették a kötődéselmélet tudományos hitelességét.
A csecsemő folyamatos igényeinek biológiai alapjai vannak, nem tud várni, mert nincs fogalma az időről. Azonban csecsemők a legfurcsább kürölmények között is tudnak fejlődni ha elegendő figyelmet kapnak. A probléma ott keződik ha nem kapnak figyelmet vagy a figyelem ellenséges és kritikus. Az ilyen negatív tapasztalatok hatása felnőtt korukig elkíséri őket és különböző pszichés betegségek forrásai lehetnek.
A korai tapasztalat meg tudja változtatni az agy biokémiai szerkezetét. Az apa és anya viselkedésmintái beleégnek a gyermek idegpályáiba.Ezeket az ismétlődő tapasztalatokat a gyermek megtanulja és az érzelmek által érintett idegpályák szempontjából ezek határozzák majd meg, hogy későbbi közeli kapcsolataik során milyen várakozással fordulnak majd mások felé. Ha bízunk benne, hogy a számunkra fontos másik válaszolni fog, amikor szükségem lesz rá és ismerjük hogyan nyugtassuk meg magunkat akkor vissza tudjuk nyerni egyensúlyunkat. Ha nem akkor szorongunk és vagy túlzó követelésekkel fordulunk mások felé vagy elfojtjuk és nem beszélünk érzéseinkről.
Az egyszerűbben élő társadalmakban a csecsemők és a gyermekek mindig jelen vannak. Tág tér nyílik arra, hogy a gyermeket karba vegyék, megnyugtassák, tanítsák és megtanulják, hogyan kell gondozni őket. Pszichológiai felkészülés zajlik társas tanulás és megfigyelés révén. A nyugati társadalmakban azonban az egyének oylannyira elszakadnak egymástól és a munka is olyannyira elszakad a háztartástól, hogy ilyen felkészülésre nem nyílik lehetőség.
Gyermeknevelési kultúránk azt az üzenetet hordozza, hogy a munka fontosabb, mint a kapcsolatok. A kapcsolat egyfajta bánásmód, melyet bepréselünk a „minőségi idő” gettójába. A szoros kapcsolatok szabályozási funkciója így elveszik.
A szülői gondozás minőségét a szabályozás minősége jellemzi: az odafigyelés és megértés képessége, az ahogyan fizikai, érzelmi vagy mentális kapcsolat révén képes a viselkedést formálni és a jó érzést helyreállítani, az érintés, a mosoly, az érzések és a gondolatok szavakba öntésén keresztül. A gyermekek lehetnek jólalkottak és rendben elérhetnek minden fejlődési fázist, akár ragyogó intellektusuk is lehet, amennyiben másfajta ingerekben részük van, de ettől még érzelmi értelelmben nagyon alulfejlettek maradhatnak.
A gondoskodás fent említett tudományos fontossága egyértelművé teszi, hogy nem választhatjuk szét a nappalokat és az éjszakát a válaszkészség szempontjából. Nem tehetjük meg nyugodt szívvel azt, hogy éjjel nem válaszolunk a csecsemő sírására és nem tanulhat ilyenkor semmi jót egy magárahagyott gyermek. Nem véletlen, hogy az alvás módja, helye, ideje központi kérdés minden kisgyermekes családban és talán nincs is olyan család ahol valamilyen ponton ez ne problémaként jelentkezne. Tudnunk kell, hogy a legtöbb, nem nyugati társadalomban, az éjszakai ébredést nem kezelik problémaként a társadalom tagjai. Nálunk ellenben megrögzötten összekapcsolódott a „jó” kisbaba fogalma és ezáltal a „jó” szülőjé is az éjszaka átalvásával. Ezért sem mellékes tudnunk, hogy milyen jelentőséggel bír az éjszakai gondoskodás kisgyermekünk érzelmi életének fejlődése szempontjából. Az igény szerint szoptató édesanyák ugyanúgy mint a cumisüvegből táplált kisbabák szülei gyakran tapasztalják, hogy a fizikai közelség éjszaka mennyire megkönnyíti számukra a gondoskodást és válaszkészséget. Az együttalvás a reakció gyorsaságát, is növeli, ami életbevágó az idegpályák optimális fejlődése szempontjából, hiszen rögtön tud válaszolni kisbabája igényeire az, aki karnyújtásnyira alszik tőle. A sok plussz idő amit eltölt a szülő így gyermekével, segít ráhangolódni, jobban megismerni és kiegyensúlyozottabbá tenni a közöttük kialakuló kapcsolatot. Nem lehet véletlen, hogy a szüleikkel gyermekkorukban együttalvó felnőttek elégedettebbek az élettel, jobban megállják a helyüket, mint azok akiknek nem volt részük ilyesfajta gondoskodásban. Még egy ok tehát, hogy fontolóra vegyük és kipróbáljuk az együttalvás bármely formáját, hogy tudjuk a szülői minta életreszóló szabályozási stratégiává alakul és nem kétség, hogy gyermekeinknek nem lesz kérdés hogyan gondoskodjanak majd kisbabájukról, éjszaka is.
(készült Sue Gerhardt: A szükséges szeretet című könyvéből )
2009. december 11., péntek
Hogyan hat gyermekünkre a gondoskodás? I.rész
A korai tapasztalatok meghatározzák a többi emberhez való viszonyulásunk módját. Ez a minden egyes ember mögött ott húzódó láthatatlan történet." - írja Sue Gerhardt A szükséges szeretet az affektusok hatása a kisgyermek agyfejlődésére című könyvében ami a napokban jelent meg magyarul. (eredeti címe: Why love matters: how affection shapes a baby's brain)
Az agy, mint azt Fónagy Péter a korai kötődés témájának egyik legtekintélyesebb kutatója írja: „közösségi szerv”. Nem elszigeteltségben hanem másokkal való interkacióban formálódik ki elménk és szerveződnek érzelmeink. Ami azt jelenti, hogy az érzelmi válaszaink egész életünkre kialakító erők elsődlegesen érzelmi tapasztalatoknak a mintázata, amelyeket a másokkal való viszonyulásainkban, ezen belül is legfőképpen csecsemőkorunk során élünk át. És habár ezek a mintázatok nincsenek kőbevésve, nagyon nehéz változtatni rajtuk.
Világító neon betükkel kéne az éjszaki égre felírni, hogy az orbitofrontális kéreg, ami olyan alapvetően határozza meg emberlétünket, szinte teljes egészében a születést követően fejlődik ki és a tipegős korig kialakulatlan. Ez az agyterület a csecsemő társas kapcsolataiban személyesen átélt tapasztalatai alapján jön létre. Ezáltal ugyanis minden emberi lény ahhoz a sajátos környezethez tud alkalmazkodni ami őt körülveszi. A csecsemők agyát tehát a közösség idősebb tagjai programozzák be, így ahhoz a családhoz és társadalmi csoporthoz adaptálódunk amelyben élnünk kell. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az agynak eme társas részének kifejlesztésére csak egy bizonyos kritikus időszakban nyílik lehetőség. A romániai árvaházakban felnőtt gyerekekkel zajló vizsgálatok kimutatták, hogy ha a nullától hároméves korig terjedő időszakban a gyermek teljesen híján van ezeknek a társas tapasztalatoknak, akkor alig van rá remény, hogy e hiányzó képességek helyreálljanak vagy hogy agyának e területe megfelelő módon kifejlődjék. A csecsemő saját erejéből tehát nem képes agyának társas, az érzelmi intelligenciáért felelős részét fejleszteni.
Freud az emberi élet motorjának az ösztönöket és késztetéseket látta, melyek a személyiség felszíne alatt húzódnak meg. Tény, hogy a csecsmők testébe, agyába látahatalan mintázatok vésődtek be. Nem tudunk felidézni kisbabakorunkból semmit, ez a korszak mégis meghatározza elvárásainket és viselkedésünket. A testi működés és az érzelmi viselkedés számos aspektusa társas interkaciókban nyeri el formáját. Rosszul gondozott csecsemő intenzívebben és más biokémiai mintázattal reagál a stresszre,mint egy olyan csecsemő akivel jól bántak. De hogyan is kell ezt érteni? Ami a gyermek számára döntőnek tűnik az az hogy szülője, gondozója számára érzelmileg elérhető legyen, hogy megértse jelzéseit és szabályozza állapotát. Ezt ugyanis a csecsemő maga nem tudja szabályozni vagy csak nagyon elemi formában (pl mikor az ujját szopja mert éhes). Ha az édesanya örömét leli a gyermekével való foglalkozásban, akkor a gyermeke érzi, hogy az interakció egy másik személlyel milyen örömforrás. Ha kettőjük viszonyát ez a gyönyörteli interakciósorozat jellemzi akkor felépül a gyermek prefrontális kérge és kifejlődik az önszabályozásra és az összetett társas kapcsolatokra irányuló képessége. Az anya vegetatív idegrendszere a gyermek idegrendszerével kommunikál és ezért is olyan természetes karba venni és úgy megnyugtatni egy csecsemőt. A gyermek szívritmusa kimutathatóan szinkornizálódik a szülőével. Genetikai örökségünk kibontakozása attól függ mennyi ilyan jó és kellemes élmény éri a kisgyermeket. A sok pozitív tapasztalat által az agy sűrűbben szövötté válik, az idegsejtek között több kapcsolat jön létre. Különösen 6-12hónapos kor között robbanászerű ez a növekedés. Éppen akkorra éri el csúcspontját amikor az önálló mozgás képessége a járással koronázódik meg.
A negatív reakció az első életévekben pontosan ezért nagyon meghatározó. Ha az édesanya rosszallóan néz gyermekére, akkor megnövekszik az olyan stresszhormonok koncentrációja a vérben, mint a kortizol, mely megállítja a jó érzést okozó kémiai vegyületek termelését. A gyermek pszichológiai és fiziológiai állapota így erősen függ szülei vagy gondozói szabályozó tevékenységétől. A depressziós anya, aki ráadásul el van vágva megszokott erőforrásaitól ahonnan feltöltődhet és még esetleg egy támogató közösség sincs mellette, maga is károsítja gyermeke stresszkezelő képességét, mely kihat a felnőttkori érzelmi életre is. Egy ilyen édesanya nem elérhető a gyermek számára, nem tud gyorsan reagálni, ráhangolódni gyermeke szükségleteire és kielégíteni azt.
A megfelelő időzítés a szülői feladatok kritikus mozzanata, gyermekünk mikor válik képessé kisebb-nagyobb önkontrollra vagy önállóságra nem könyvekből megtanulható. Az élő kapcsolatokban az időzítés egyfajta művészet, nem tudomány. A gyermek lassan kibontakozó képességeinek megítélését gyakran akadályozza a függőséggel szembeni türelmetlenség. Ez kultúra- és tapasztalatfüggő. Van hogy a társadalmi elvárások kényszerítenek, hogy a függetlenedést siettesék a szülők, van hogy maga a szülő neveltetése szab gátat annak, hogy megérezze vagy kivárja az érési folyamat végét és olyan kihívások elé állítsa gyermekét amire már készen áll. A sírni hagyás és a túl korai vagy hosszú szeparáció aláássa a gyermek szülőbe és a világba vetett bizalmát. Szabályozó személy hiányában két dolgot tehetnek vagy még hangosabban sírnak vagy mentálisan visszahúzódnak. A fájdalom, a kiszolgáltatottság a harcolj vagy menekülj genetikai programot indítja be. Nagyítsd fel az érzéseket vagy minimalizáld azokat. Bármelyik módon talál megoldást, az önszabályozás alapfolyamata sérül és másoktól vagy túl sokat vagy túl keveset fog követelni felnőtt korában. Az emlőskísérletek azt mutatják, hogy a korai elválasztás erőteljes hatást fejt ki az immunrendszerre is. Viszont az érintések serkentik az immunrendszert, így a meghitt korai tapasztalatok valószínüleg segítenek egy erősebb védelmi rendszer kiépülésében. A csecsemőkori gondoskodás tehát nem csak a későbbi érzelmi életre van nagy hatással, hanem a felnőttkori testi betegségek kialakulásában is szerepet játszik.
Amikor az emberek között stressz és konfliktus lép fel, döntő jelentőségű tudnunk azt, hogy egy pozitív viszony visszaállítható. Ez alkotja a szülő és a gyermek közötti kapcsolat lényegét és ez az alapja az érzelmi biztonságnak és az önbizalomnak. Olyan helyreállító rendszer ez amely a gyermek korai életkszakszában alakul ki és egyéves korbna kezd működni. A biztonságosan kötődő gyermek megtanulja, hogy szülei meg fogják nyugtatni és vígasztalni, ha valamilyen rossz élmény éri ésnem fogják hagyni hogy túl sokáig szenvedjen. De ha ehelyett a ygermek azt tanulja meg, hogy vigasztalásért hiába fordul anyjához, akkor képtelen lesz a stressz fogságából kitörtni. Felnőve képtelenek lesznek fájdalmas érzéseiket és a másokkal való konfliktusaikat kezelni. Ez egy szabályozási probléma, ami nem veleszületett, hanem tanult. A depressziós felnőttek szabályozási stílusa a harcolj vagy menekülj stratégiáján alapul. Ahelyett, hogy aktív módon megoldanák másokkal való kapcsolatuk során fellépő problémákat, kibeszélnék a dolgot, bíznának benne, hogy valamilyen megoldást sikerül majd találniuk, hajlamosak vagy visszahúzódni vagy pedig agresszívan rátámadni a másikra.
folyt.köv. :)
(készült Sue Gerhardt: A szükséges szeretet című könyvéből )
Az agy, mint azt Fónagy Péter a korai kötődés témájának egyik legtekintélyesebb kutatója írja: „közösségi szerv”. Nem elszigeteltségben hanem másokkal való interkacióban formálódik ki elménk és szerveződnek érzelmeink. Ami azt jelenti, hogy az érzelmi válaszaink egész életünkre kialakító erők elsődlegesen érzelmi tapasztalatoknak a mintázata, amelyeket a másokkal való viszonyulásainkban, ezen belül is legfőképpen csecsemőkorunk során élünk át. És habár ezek a mintázatok nincsenek kőbevésve, nagyon nehéz változtatni rajtuk.
Világító neon betükkel kéne az éjszaki égre felírni, hogy az orbitofrontális kéreg, ami olyan alapvetően határozza meg emberlétünket, szinte teljes egészében a születést követően fejlődik ki és a tipegős korig kialakulatlan. Ez az agyterület a csecsemő társas kapcsolataiban személyesen átélt tapasztalatai alapján jön létre. Ezáltal ugyanis minden emberi lény ahhoz a sajátos környezethez tud alkalmazkodni ami őt körülveszi. A csecsemők agyát tehát a közösség idősebb tagjai programozzák be, így ahhoz a családhoz és társadalmi csoporthoz adaptálódunk amelyben élnünk kell. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az agynak eme társas részének kifejlesztésére csak egy bizonyos kritikus időszakban nyílik lehetőség. A romániai árvaházakban felnőtt gyerekekkel zajló vizsgálatok kimutatták, hogy ha a nullától hároméves korig terjedő időszakban a gyermek teljesen híján van ezeknek a társas tapasztalatoknak, akkor alig van rá remény, hogy e hiányzó képességek helyreálljanak vagy hogy agyának e területe megfelelő módon kifejlődjék. A csecsemő saját erejéből tehát nem képes agyának társas, az érzelmi intelligenciáért felelős részét fejleszteni.
Freud az emberi élet motorjának az ösztönöket és késztetéseket látta, melyek a személyiség felszíne alatt húzódnak meg. Tény, hogy a csecsmők testébe, agyába látahatalan mintázatok vésődtek be. Nem tudunk felidézni kisbabakorunkból semmit, ez a korszak mégis meghatározza elvárásainket és viselkedésünket. A testi működés és az érzelmi viselkedés számos aspektusa társas interkaciókban nyeri el formáját. Rosszul gondozott csecsemő intenzívebben és más biokémiai mintázattal reagál a stresszre,mint egy olyan csecsemő akivel jól bántak. De hogyan is kell ezt érteni? Ami a gyermek számára döntőnek tűnik az az hogy szülője, gondozója számára érzelmileg elérhető legyen, hogy megértse jelzéseit és szabályozza állapotát. Ezt ugyanis a csecsemő maga nem tudja szabályozni vagy csak nagyon elemi formában (pl mikor az ujját szopja mert éhes). Ha az édesanya örömét leli a gyermekével való foglalkozásban, akkor a gyermeke érzi, hogy az interakció egy másik személlyel milyen örömforrás. Ha kettőjük viszonyát ez a gyönyörteli interakciósorozat jellemzi akkor felépül a gyermek prefrontális kérge és kifejlődik az önszabályozásra és az összetett társas kapcsolatokra irányuló képessége. Az anya vegetatív idegrendszere a gyermek idegrendszerével kommunikál és ezért is olyan természetes karba venni és úgy megnyugtatni egy csecsemőt. A gyermek szívritmusa kimutathatóan szinkornizálódik a szülőével. Genetikai örökségünk kibontakozása attól függ mennyi ilyan jó és kellemes élmény éri a kisgyermeket. A sok pozitív tapasztalat által az agy sűrűbben szövötté válik, az idegsejtek között több kapcsolat jön létre. Különösen 6-12hónapos kor között robbanászerű ez a növekedés. Éppen akkorra éri el csúcspontját amikor az önálló mozgás képessége a járással koronázódik meg.
A negatív reakció az első életévekben pontosan ezért nagyon meghatározó. Ha az édesanya rosszallóan néz gyermekére, akkor megnövekszik az olyan stresszhormonok koncentrációja a vérben, mint a kortizol, mely megállítja a jó érzést okozó kémiai vegyületek termelését. A gyermek pszichológiai és fiziológiai állapota így erősen függ szülei vagy gondozói szabályozó tevékenységétől. A depressziós anya, aki ráadásul el van vágva megszokott erőforrásaitól ahonnan feltöltődhet és még esetleg egy támogató közösség sincs mellette, maga is károsítja gyermeke stresszkezelő képességét, mely kihat a felnőttkori érzelmi életre is. Egy ilyen édesanya nem elérhető a gyermek számára, nem tud gyorsan reagálni, ráhangolódni gyermeke szükségleteire és kielégíteni azt.
A megfelelő időzítés a szülői feladatok kritikus mozzanata, gyermekünk mikor válik képessé kisebb-nagyobb önkontrollra vagy önállóságra nem könyvekből megtanulható. Az élő kapcsolatokban az időzítés egyfajta művészet, nem tudomány. A gyermek lassan kibontakozó képességeinek megítélését gyakran akadályozza a függőséggel szembeni türelmetlenség. Ez kultúra- és tapasztalatfüggő. Van hogy a társadalmi elvárások kényszerítenek, hogy a függetlenedést siettesék a szülők, van hogy maga a szülő neveltetése szab gátat annak, hogy megérezze vagy kivárja az érési folyamat végét és olyan kihívások elé állítsa gyermekét amire már készen áll. A sírni hagyás és a túl korai vagy hosszú szeparáció aláássa a gyermek szülőbe és a világba vetett bizalmát. Szabályozó személy hiányában két dolgot tehetnek vagy még hangosabban sírnak vagy mentálisan visszahúzódnak. A fájdalom, a kiszolgáltatottság a harcolj vagy menekülj genetikai programot indítja be. Nagyítsd fel az érzéseket vagy minimalizáld azokat. Bármelyik módon talál megoldást, az önszabályozás alapfolyamata sérül és másoktól vagy túl sokat vagy túl keveset fog követelni felnőtt korában. Az emlőskísérletek azt mutatják, hogy a korai elválasztás erőteljes hatást fejt ki az immunrendszerre is. Viszont az érintések serkentik az immunrendszert, így a meghitt korai tapasztalatok valószínüleg segítenek egy erősebb védelmi rendszer kiépülésében. A csecsemőkori gondoskodás tehát nem csak a későbbi érzelmi életre van nagy hatással, hanem a felnőttkori testi betegségek kialakulásában is szerepet játszik.
Amikor az emberek között stressz és konfliktus lép fel, döntő jelentőségű tudnunk azt, hogy egy pozitív viszony visszaállítható. Ez alkotja a szülő és a gyermek közötti kapcsolat lényegét és ez az alapja az érzelmi biztonságnak és az önbizalomnak. Olyan helyreállító rendszer ez amely a gyermek korai életkszakszában alakul ki és egyéves korbna kezd működni. A biztonságosan kötődő gyermek megtanulja, hogy szülei meg fogják nyugtatni és vígasztalni, ha valamilyen rossz élmény éri ésnem fogják hagyni hogy túl sokáig szenvedjen. De ha ehelyett a ygermek azt tanulja meg, hogy vigasztalásért hiába fordul anyjához, akkor képtelen lesz a stressz fogságából kitörtni. Felnőve képtelenek lesznek fájdalmas érzéseiket és a másokkal való konfliktusaikat kezelni. Ez egy szabályozási probléma, ami nem veleszületett, hanem tanult. A depressziós felnőttek szabályozási stílusa a harcolj vagy menekülj stratégiáján alapul. Ahelyett, hogy aktív módon megoldanák másokkal való kapcsolatuk során fellépő problémákat, kibeszélnék a dolgot, bíznának benne, hogy valamilyen megoldást sikerül majd találniuk, hajlamosak vagy visszahúzódni vagy pedig agresszívan rátámadni a másikra.
folyt.köv. :)
(készült Sue Gerhardt: A szükséges szeretet című könyvéből )
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)