A kutatók eddig a pontig azt tudták tisztázni, hogy a gyermeknek válszkészség kell. Ennek pedig sem túl soknak, sem túl kevésnek kell lennie, hanem éppen megfelelő mennyiségűnek. Nem kell tehát a gyermeknek minden igényére szorongva ugrani, de az sem jó ha túl sokáig figyelmen kívül hagyjuk azokat, hanem az a fajat válaszkészség kell, amivel egy magabiztos szülő rendelkezik általában. A sok nagyszerű kísérlet és ellenőrzés végeredménye egy egészen egyszerű dolog: alkalmazkodni kell a szülőnek. Mégpedig a saját adott gyermek egyedül rá jellemző igényeihez és annak megfelelően reagálni. Egy félénk gyermeknek másfajta gondozásra van szüksége, mint egy kifeléfordulónak. Egy fáradt csecsemőnek is másra van szüksége mint egy unottnak. Minden gyermek rá szabott válaszokat igényel, nem pedig konfekciót, bármilyne jó indulatú is legyen az. Minden egyes helyzet sajátos megközelítést igényel. Ez nem meglepő hiszen saját felnőtt létünkben is mindig az adott helyzethez alkalmazkodó válaszra van szükségünk. Ha minket valami elszomorít akkor hiába kedvesek az emberek, az valójában ugyanúgy az érzéseink elfojtására kényszerít bennünket. Sokkal jobb ha azt érezzük, hogy mások reagálnak az érzéseinkre, megértik azokat és segítenek kifejezni, megoldást találni. Ez az érzelmi szabályozás lényege: valaki reagál az adott pillanat eseményeire és veled együtt dolgozza fel az érzéseidet. Gyakran sajnos a szülő szabályozási nehézségei tehetik lehetetlenné számára hogy gyermekére hangolódjon és szabályozza őt. Ha a csecsemő nem kapja meg a szabályozáshoz szükséges válaszokat akkor saját maga próbálja magát szabályozni. Ez azonban olyan szabályozási mintázatok kialakulásához vezetnek melyek védekezőek. Akár úgy, hogy igyekeznek saját erejükre támaszkodni, akár úgy, hogy érzelmileg követelődzőké válnak vagy éppen a kettő között ingadoznak. Érezelmeik nélkülözik a levezetésükhöz szükséges csatornákat: vagy elárasztják őket vagy működésne kívül szorulnak. Mi magunk sajnos ritkán vagyunk tudatában az elkerülő manővereknek. A korán kialakult stratégiák, hogy az igényeinkre valakitől választ kapjunk vagy hogy megvédjük magunkat másoktól, tartóssá válnak. E defenzivitás ellenététe a nyitottság. Az egészséges érzelmi élet akadályok nélkül folyik. Érzések jönnek mennek. Amikor felbukkannak észrevesszük öket reagálunk és feldolgozzuk. Nem ragadnak be. A jó szabályozással rendelkezők képesek érzéseiket másokkal egyeztetni, képesek hangulataiknak és igényeiknek hangot adni és érvényt szerezni. Miközben saját érzéseimet képes vagyok szabadon megélni, a másokra adott érzelmi válaszaimat is kezelni tudom.
Ez az elképzelés igen messze áll a freudiánus gondolkodástól ahol mindeki maga képes kontrollálni ösztönös késztetéseit és szembeszáll egyedül a természet hatalmával. Nem feltételezi, hogy az indivídum a másokkal való interkaciók nyomán jön létre és hogy mindekit a saját korai szabályozásával kapcsolatos meghatározó élmények formáltak, amelyket felnőttkorban a másokkal kialakított érzelmi kapcsolatai továbbra is fenntartanak. A düh amiért szülők nem segítettetek bizonyos érzésekkel való megbírkózásban, elfojtódnak, mert nem volt biztonságos érezni őket, mert erősen függ a szülők létfenntartó és szabályozó segítségétől még a gyermek. Ezek alvó állapotban, feldolgozatlanul, a stressz pillanataiban törnek fel. Az a tudat, hogy beállhat a kommunikációban bármilyen zavar és az mégis megjavítható, a kapcsolatba vetett bizalom és annak a tudása, hogy a szabályozás mindig helyreállítható csecsemőkorunkból jön. A stresszválasz és a korai agyfejlődés területén végzett újabb kutatások kibővítették e jelenségre vonatkozó ismereteinket és megerősítették a kötődéselmélet tudományos hitelességét.
A csecsemő folyamatos igényeinek biológiai alapjai vannak, nem tud várni, mert nincs fogalma az időről. Azonban csecsemők a legfurcsább kürölmények között is tudnak fejlődni ha elegendő figyelmet kapnak. A probléma ott keződik ha nem kapnak figyelmet vagy a figyelem ellenséges és kritikus. Az ilyen negatív tapasztalatok hatása felnőtt korukig elkíséri őket és különböző pszichés betegségek forrásai lehetnek.
A korai tapasztalat meg tudja változtatni az agy biokémiai szerkezetét. Az apa és anya viselkedésmintái beleégnek a gyermek idegpályáiba.Ezeket az ismétlődő tapasztalatokat a gyermek megtanulja és az érzelmek által érintett idegpályák szempontjából ezek határozzák majd meg, hogy későbbi közeli kapcsolataik során milyen várakozással fordulnak majd mások felé. Ha bízunk benne, hogy a számunkra fontos másik válaszolni fog, amikor szükségem lesz rá és ismerjük hogyan nyugtassuk meg magunkat akkor vissza tudjuk nyerni egyensúlyunkat. Ha nem akkor szorongunk és vagy túlzó követelésekkel fordulunk mások felé vagy elfojtjuk és nem beszélünk érzéseinkről.
Az egyszerűbben élő társadalmakban a csecsemők és a gyermekek mindig jelen vannak. Tág tér nyílik arra, hogy a gyermeket karba vegyék, megnyugtassák, tanítsák és megtanulják, hogyan kell gondozni őket. Pszichológiai felkészülés zajlik társas tanulás és megfigyelés révén. A nyugati társadalmakban azonban az egyének oylannyira elszakadnak egymástól és a munka is olyannyira elszakad a háztartástól, hogy ilyen felkészülésre nem nyílik lehetőség.
Gyermeknevelési kultúránk azt az üzenetet hordozza, hogy a munka fontosabb, mint a kapcsolatok. A kapcsolat egyfajta bánásmód, melyet bepréselünk a „minőségi idő” gettójába. A szoros kapcsolatok szabályozási funkciója így elveszik.
A szülői gondozás minőségét a szabályozás minősége jellemzi: az odafigyelés és megértés képessége, az ahogyan fizikai, érzelmi vagy mentális kapcsolat révén képes a viselkedést formálni és a jó érzést helyreállítani, az érintés, a mosoly, az érzések és a gondolatok szavakba öntésén keresztül. A gyermekek lehetnek jólalkottak és rendben elérhetnek minden fejlődési fázist, akár ragyogó intellektusuk is lehet, amennyiben másfajta ingerekben részük van, de ettől még érzelmi értelelmben nagyon alulfejlettek maradhatnak.
A gondoskodás fent említett tudományos fontossága egyértelművé teszi, hogy nem választhatjuk szét a nappalokat és az éjszakát a válaszkészség szempontjából. Nem tehetjük meg nyugodt szívvel azt, hogy éjjel nem válaszolunk a csecsemő sírására és nem tanulhat ilyenkor semmi jót egy magárahagyott gyermek. Nem véletlen, hogy az alvás módja, helye, ideje központi kérdés minden kisgyermekes családban és talán nincs is olyan család ahol valamilyen ponton ez ne problémaként jelentkezne. Tudnunk kell, hogy a legtöbb, nem nyugati társadalomban, az éjszakai ébredést nem kezelik problémaként a társadalom tagjai. Nálunk ellenben megrögzötten összekapcsolódott a „jó” kisbaba fogalma és ezáltal a „jó” szülőjé is az éjszaka átalvásával. Ezért sem mellékes tudnunk, hogy milyen jelentőséggel bír az éjszakai gondoskodás kisgyermekünk érzelmi életének fejlődése szempontjából. Az igény szerint szoptató édesanyák ugyanúgy mint a cumisüvegből táplált kisbabák szülei gyakran tapasztalják, hogy a fizikai közelség éjszaka mennyire megkönnyíti számukra a gondoskodást és válaszkészséget. Az együttalvás a reakció gyorsaságát, is növeli, ami életbevágó az idegpályák optimális fejlődése szempontjából, hiszen rögtön tud válaszolni kisbabája igényeire az, aki karnyújtásnyira alszik tőle. A sok plussz idő amit eltölt a szülő így gyermekével, segít ráhangolódni, jobban megismerni és kiegyensúlyozottabbá tenni a közöttük kialakuló kapcsolatot. Nem lehet véletlen, hogy a szüleikkel gyermekkorukban együttalvó felnőttek elégedettebbek az élettel, jobban megállják a helyüket, mint azok akiknek nem volt részük ilyesfajta gondoskodásban. Még egy ok tehát, hogy fontolóra vegyük és kipróbáljuk az együttalvás bármely formáját, hogy tudjuk a szülői minta életreszóló szabályozási stratégiává alakul és nem kétség, hogy gyermekeinknek nem lesz kérdés hogyan gondoskodjanak majd kisbabájukról, éjszaka is.
(készült Sue Gerhardt: A szükséges szeretet című könyvéből )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése